Core memories

(Vázlat)

Minden összetört szív úgy sajog vajon, hogy azt az egész Dunántúlon érezni? 

Vagy legalábbis a Kálvintól a Deákig? 

Mintha a metró menne el alattam, kissé zsong a cipőtalpamnál a föld.

…

Nézem, ahogyan a lánca lüktet a torkánál, a kezét simogatom közben, ő alszik. 

Részegen.

Fél órája a kanapén hozzám vágta, hogy engedjem el, ez nem fog működni.

Annyira váratlanul ért, mintha hátba vágott volna egy tűzgátló ajtó.

Pedig láttam ezt jönni olyan hajnali 2 és 3 között, amikor szorongani kezdtem azon, hogy vajon vagyok-e neki fontos annyira, hogy hazaérjen valaha.

…

Haza.

…

Amikor leesett, hogy neki én nem vagyok ugyanolyan prioritás, mint nekem ő, a torkom összeszűkült és most évekig így marad.

...
Mondom mikbe kapaszkodtam.

- a csókokba a villamoson

- ahogy a kezemet fogta séta közben a mólón

- a számtalan "rád van szükségem"

...

Az öleléséért, amikor a lábait is átkulcsolja rajtam, ez nem lehet hazugság.

Amikor a kulcscsontomon pihenteti a fejét, ez nem lehet hazugság.

Az illata, ami minden más földi illatnál is finomabb.

Túlzásba esek?! Igen.

Ha nem esnék túlzásba folyton, én kellenék neki? Nem.

Akkor a túlzást választom.

…

Vacsorát készített. Én a kanapéról csodáltam. Tényleg. Mindene tökéletes volt, pedig csak annyit csinált, hogy VOLT. Létezett. Levegőt vett és ennyi. --- Aztán levegőt vettem én is és ennyi.

…

Szóval mégsem te vagy az.

…

Pedig nézzenek ide hölgyeim és uraim, ez a srác, ott a pultnál, hát nem a világ legtökéletesebbike? Hát van nála cukibb vagy csak hozzá fogható? Ugye, hogy megéri minden vele kapcsolatban? A várakozás, a türelem, a hajnalok… ezért a fáradt tekintetért?!

…

Érte kitartanék bármeddig - gondoltam. 

Ő jó lesz addig, míg nem jön jobb - gondolta. 

…

Minden.nem.lehetett.hazugsàg.

…

Pedig újra idegenek vagyunk.

Lábjegyzetek 2.

Az édeskés dohányillat; a hálószobád hamis komplementer fényei; a Szimplából átszűrődő zene pulzálása a falon; a mosókapszulás doboz a konyhapulton, tele fűvel; az újralakkozott parketta tükröződései; lomtalanításkor a belvárosi utcákon tornyosuló bútorkupacok és a köztük lerészegedőben szlalomozó turisták látványa; a januári olvadó hó vakítása a Tátrában; we are all bad in someone's story; a Podmaniczky utca 17 lépcsőfordulója (15 évvel ezelőttről); a fekete matt körömlakkom; ahogy összegömbölyödve alszol; az a négy darab odaégett kacsasült az osztálytalálkozón (ki kellett fizetni); a három virágba borult cseresznyefa a Budafokin; ahogy egy falat túrógombócot a számba tett; Schwarz Ádi seggálla, ami fekete lyukként elnyel majd egy napon mindent; a te csemegebajuszod, ami folyton-növő indaként elnyel majd egy napon mindent (amit Ádám álla meghagyott); a rozmaring illata; amikor éppen annyira esik, hogy ne kelljen esernyő; a Kondorosi lakópark félhomályos folyósólyának falanszterszerűsége; krómszínű bármi; a szinte tapintható kínos csend míg mindkettőnk arra vár, hogy mikor kezdeményez végre érintést a másik; Seth Rogan nevetése; Schmidt Miska nevetése; egy már mállani kezdett papírszívószállal inni; ahogy azt mondtad a vállamra dőlve "most olyan jó így" (és akkor tényleg az volt); a csók, amit a zsinagógánál a járdáról lelépve adtál; a piliscsabai szilveszterkor talicskában megrakott tűz ropogása; ugyanaznap a csillagszórók villódzásai a gyerekek kezében a Rómain; a fokozatosság, ahogy kezd hajnalban egyre hidegebb lenni a gangon, míg várom, hogy hazaérj; ugyanez a fokozatosság, ahogy kezd egyre melegebb lenni a takaród alatt; tanártüntetésen a tömegben sodródni; selymes haja az ujjaim között; a kettősség: hogy akárhányszor Szegeden vagyok, mindig süt a nap, akárhányszor Bécsben, mindig esik az eső; az Ajándék ez a nap autós jelenetének klausztrofób atmoszférája; a fehér hosszú ujjú pólód anyagának puhasága; a haldokló yuccapálma sétája a reggeli csúcsforgalomban a Rákóczin; to málo co jsme měli; a homokszemcsék kiérződése Abu dhabi széllökéseiben; a redőnyön átszűrődő napfény átvonulása az arcomon; az akut szorongató érzés a mellkasomban, amikor álmomból felébredek és eszembe jut(sz)... hogy neked én sok vagyok (nekem te kevés) 

Your anxiety is calling you vol.2

És most csend van. Látom ahogyan a távolban autók makettként suhannak el. A város a hetvenkettedikről csak egy terepasztal.
Elkezd az agyam emlékeket vetíteni a horizontra. Zenét nem hallani, csak mondatokat visszhangozni; illatokat érezni, de csak az agyamban, tompán; de a fények, a fények villódznak élesen. 

Started under neon lights and then it all got dark.

Behunyom a szemem és hagyom, hogy pörögjenek a diák.
Találomra ugranak be évekre visszamenőleg, jelentéktelen apróságok: arcok, érintések, felületek.
Vajon egy egyenesen haladok, ami a végtelenbe tart?! Vagy ez egy elcseszett karusszel lenne?
Egy helyben állok voltaképpen és csak a táj változik?
Csak behúzzák a díszleteket sorra?! Gyakorlatilag egy forgószínpadon állok és ugyanazok a helyszínek és egyszer minden körbe ér.

.
.
.
. 
Ezer másik tér lehetne a város 525,2 kilométerén, mégis itt találom magam, újra. 


Miért is ne, hisz minden történet ugyanarra a vázra épül fel. Ha 7 évig is kitarthat egy-egy bolygóállás, bizonyára most is ez történik.

Statisztikailag egy véletlen nem véletlen.

Van megint ez a különösen kimerült és szinte észrevehetetlen nyomás az éjszakai levegőben, ezekben a városi lámpák kreálta borostyán színekben fürdőzik, mint az erdő nesze. Ez a lágy morajlás, ami 24 óra alatt kicsinálja a lelket. 

(de neked ez is jól áll)

(mármint az urbánus félhomály)

Erőlteti, hogy most kell valaminek történnie, ahhoz hogy ez, ami MOST van, ne csak pillanat legyen, hanem indikáljon egy folyamatot, amivel hosszú távra lehet tervezni, de mégsincs benne a műsorfüzetben.
.

.
Fenébe.

Ez a mi sohánk. 

Te vagy az én sohám.


(És ebben igazán szeretnék tévedni)

Your anxiety is calling you vol.1

Ma két dologra jöttem rá, egy, hogy jó hentes lenne belőlem Velencén. Nem csak azért, mert a nevem Mészáros.
Kettő, hogy nem feltétlen jelent az se semmit, ha nem érzek már semmit.
Mert lehet nem akarok. Lehet, nem merek. Lehet blokkolja a Pfizer.
Lehet már elért engem is úgy igazán a pandémia legnagyobb hulláma, a recesszió és nincs már rá keret, hiszen statisztákra sincs már pénz, mint pár éve volt, hogy a háttér akár 30k ember legyen, most már 3 ember is tömeg és ugyanezen három tag lötyög minden szórakozóhelyen előttem, és nyugi, előtted is. Nincsenek már új arcok, vagy ha mégis, ők is csak a régiek közül emlékeztetnek valakire. 
Minden bézs, minden nude, minden épület sötétszürke és fehér. Minden basic, tölgy színű és matt lett. Minden jóvanazúgy, minden bírdmégkiegykicsit, minden majdleszvalahogy.
(Neked mindez pont jól áll)

Nem futja már a költségvetésből pillangókra a gyomorba, szikrákra az (első) érintésekhez, de még annyi szikrára se, hogy legalább rágyújtani rá lehessen.

Nem jönne már ki a benzinpénz se ahhoz, hogy megszámolhassam a mólókat a déli partnál.
(Minek is tenném, hiszen már egyetlen vitorlásról is te jutsz eszembe.)

Mindez arra enged következtetni, hogy véget ért az aranykor.
Egy olyan aranykor, amire a füstös, szegényesen kivilágított klubhelyiség volt a jellemző színtér, alacsony belmagassággal, kilátszó beton födémekkel, ahonnan a koncert felétől ránk csöpögött a  kicsapódott izzadság és 10-ből 9 alkalommal szellőzőrendszer híján egy felsőlégúti betegséggel tértünk haza. Helyek, ahol még az online pénztárgép bevezetése után sem volt fix ára a vodkanarancsnak, hanem szimpátia és dekoltázsmélység alapján határozták meg a napi árfolyamot per cl? Bár mindegy volt, mert berúgni egy ezresből is belehetett, vagy hát a Faházban, ingyen is.
Ez egy olyan generáció, ami szorongott akkor is, szorong most is, csak az öregedés legalább a férfiak zömének megadta időközben a sármját. Vagy hát a fiúkét, mivelhogy a gyümölcslére is ráírják, hogy gyümölcslé, annak ellenére, hogy csak 12% a gyümölcstartalma.
(Nem vagyok feminista, csak az ércelődés a szeretetnyelvem)

(A nőknek meg) közben fő le a kávé.

Két dologra viszont nem jöttem ma rá, egy, hogy vajon született-e konszenzus arról, hogy a 2020-as évet beleszámoljuk a korunkba vagy eltekintünk tőle. Kettő, hogy ha összeszámolok száz rohadt alvázú ukrán furgont az emhármason, akkor vajon kívánhatok-e egyet?

(Az úgyis te lennél.

Mattban, nude színekkel, egy fehér ház előtt, azzal a három statisztával a háttérben, akik mindig előttem állnak koncerten.)

22:22

Remélem nem veszed nagyon magadra

Figyu, neked nem olyannak tűnik innen a Balaton mintha a végtelenbe nyúlna, mint a tenger szokott a horizonton? Néha elhiteti velünk ez a mocsok tó, hogy a baktérítőig húzódik. Pedig ez itt csak a helyi végtelen. Az a végtelen, amit a Kárpát-medencében leginkább megengedhetünk magunknak. Azt mondtam már, hogy a déli partról mindig egy furcsa analógia jut eszembe, mondhatnám úgyis, hogy te jutsz eszembe, de nem akarom, hogy túlságosan magadra vedd. Tudod, ahogy mész egyre beljebb, távolodva a parttól, van pofája ennek a tónak néhol sekélyebbnek lenni, mint a parthoz közelebb. Pedig azt várnád, logikusan, hogy minél beljebbre mész, annál mélyebbre jutsz, de hát csaknem. Persze nem hibáztatom ezért. Téged se, nyugi. Mert hát mégsem mozoghatunk szélesebb spektrumon, mint amit a Kelet-európai kereteink megengednek. Pedig olyanok vagyunk, mi ketten, igen, mint egy Kundera regény szökevényei. Legalábbis lehetnénk azok. Megvan bennünk hozzá a potenciál. Milan csípne, tudom. Engem inkább, de ezt se vedd magadra, légyszi, mert azért mindjárt mondok valami aranyosat is, hátha megértesz valamit a bájos csehszlovák milliőből, amibe néha beleképzelem magunkat. Persze csakhogy ne folyton bokáig állva legyünk a Balatonban.

Tudod miért néztem a minap zavaróan közelről az arcod, mintha térképet próbálnék memorizálni, úgy koncentrálva? Mert reméltem, hogy ha elég hosszan nézlek, megjegyezve a legapróbb részleteit, majd bevésődik a legesendőbb tekinteted, ahogyan akkor nézel rám, amikor tudod hogy megadod, amire pontosan vágyom: ami éppen van, ahogyan így mi, ketten, egymásnak simulva itt-ott egyszerűen csak létezünk. Együtt. Mert tudnod kell, a letargia fajsúlya miatt, ez lesz az a tekintet, ami eszembe fog jutni akkor is, mikor más mellett ébredek. És szerelmes leszek. Szerelmes leszek, mert annyira más ő, mint te. De neked is kell még ám egy másik lány a legtorokszorítóbb érzéshez. Kell egy másik, akit ugyanígy ide hozhatsz, hogy aztán majd a teste vonaláról eszedbe jusson az én testem vonala és egy bárcsak. Hogy bárcsak újra úgy néznék rád, mint mikor mindennél jobban akartalak.

De ezt se veszed túlzottan magadra azért, ugye?! Ez is csak olyan, mint a helyi végtelen. Kárpát-medencei keretek között nekünk már csak ennyire futja.

Lábjegyzetek

A Balaton legkékebb zöldje, a Duna csillogása, sötétedő égen a lampionok fényei, a Szabadság híd zöldje, az ibizai házak vakító fehére, a vörös szőrszálak a szakálladban, a pizzaszél égett feketéje; az őszi fák aranysárga levelein átsütő nap vibrálása, a tenger illata, a fenyőerdők illata, vagy ahogy megcsap a kürtőskalács illata a büdös pályaudvarnál, a mindenkin másképp érződő kék MEXXé, az autópálya egyhangúsága, a Tisza-tó bája- és egyhangúsága; ködben a város épületeinek sziluettjei, a havas hegycsúcsok magassága, a szarkalábaid mélysége, a nyárutó szeplői (a tieid főleg), az utolsó méterek félmaratonon, a titkaink, a hajnali belváros kihaltsága-mint a munkaszüneti napoké; a szállodai ágynemű friss hidegje, ugyanezen friss hideg egy későnyári reggelen, és ugyanezen későnyári reggel megfoghatatlan könnyűsége; az ajkaid nedvessége, az augusztus keserédessége (mint a vasárnapoké), a falatokra felszeletelt gyümölcs plusz élvezeti értéke, a villámlás cikkcakkjai, a tüzijáték ropogása; amikor valami forróbb (a tested), mert hideg a kezem...

Alaptrauma

Ma úgy szállt a nyírfaszösz az út mellett, mintha havazna.
Néha olyan sűrűn, mintha valaki alaposan rázná ezt a kurva hógömböt, amibe zárva élünk. 
Furcsa módon persze, relaxáló nézni ezt a szöszinváziót, pedig én elvileg, legalábbis még érettségikor így volt, allergiás vagyok erre a szarra. Bár az is lehet, hogy akkor az érettségire voltam allergiás, nem ezekre az amorf pollenekre.

Annyira rohadt meleg volt aznap, csak úgy állt a tikkadt levegő a Bánomi lakótelepen, mintha meg se mozdult volna. Abban a totál szélcsendben és tapintható 30 fokban úgy éreztem a bőrömmel eggyé válik a matrózblúz, mire felérünk a gimiig.

Azóta csak egy ugyanilyen indokolatlanul meleg levegőjű tavaszi éjszaka maradt meg.

Abban az évben akkor volt először meleg, olyan érezni a levegőben, hogy úton van a kora nyár meleg. Hűvös volt persze utána a május, mint az anyámkínja, annyi eső leesett, mint előtte csak Angliában - persze előre nem tudhattam, hogy a nyár pótlóbusszal jön, mert azon a pár napon áprilisban, annyira ígeretes volt minden más is...
Még a Duna mentén sem voltak még szúnyogok, így az erkélyajtó nyitva maradhatott. Először tudott napközben annyira átmelegedni a ház fala, hogy naplemente után is ontotta ki magából a meleget; nem kellett pokróc, adta a hátunkra a hőt a vakolat, míg teljesen be nem sötétedett és én rájöhettem, hogy a létezésem egyik alaptraumája a LEHETNE.
Elsőnek azt akartam mondani, hogy a lehetett volna. De abban már ott van a fikarcnyi kis meg nem bánás, hogy megfáradtan, neadjisten kiégve, visszatekintve úgyse érte volna meg a sok hűhót az a jelentéktelen kis semmi, de hát elsőre a hype-ja mindennek nagy tud lenni. A lehetett volnában benne van a lemondás maga, a soha már be nem következő és annak elfogadása. 
Determináltabb jóval.
A LEHETNÉ-ben viszont ott van egyfajta feszültség, amely feszültség végtére is mozgatóerő, ott a remény a bekövetkezésre és ott van benne a jelen.
A most.
Az egyetlen dolog, ami van, ami számít, ami felfogható, tapintható, ami számomra a legfontosabb, mert én végtére is materialista vagyok, mert tapintani akarom, érezni akarom (őt), szó szerint érezni akarom a súly(á)t rajtam, hogy nehezedjen rám, hogy nyomjon, hogy kényelmetlen legyen, hogy már-már zavarjon, ahogy Marcit is, engem is az érdekelt mindig, ami fáj, vagy fájhat. Amiben benne van a potenciál arra, hogy nagyot üssön, na lehetőleg nem szó szerint, de azért legyen a pakliban.
. 
Megis mit adok en ezekhez az ideig oraig hozzam szegult emberekhez? Vagy ok hozzam?
Egy kellemes estet, egy jo dugast, kinos nevetest, viszonzott meg nem ertest, egy szal cigit, kolcsonbe esernyot, náthát?! Akaratlanul is jo tanacsot, ami visszhangzik a fejunkben halalunkig, konyhai praktikat vagy sértést, amit sose feledunk?!

Vannak kozosen birtokolt targyaink, erzelmeink, vagyaink, emlekeink, de a legfontosabb ugye, hogy a MOST?
A jelen leves a legtobb mi adhato/kaphato. 
Es en ezert szeretek valamit mindig ujra es ujra atelni, mindegy mennyire apró morzsanyi az, mert lehet igen, hogy csak egy csók, egy öleles, par perc vagy egy egyszerű atuto tekintet, oszontos gesztus, leplezhetetlen mimika, de akkor van a pillanat, ami ugyan csak egy pillanat, de letezik es legitim es tagadhatatlanul csak a mienk. 
. 
Annyira konnyengyorsan valtozik es valik jelentektelenne a legfontosabb is.
.
Éeeees íme, itt van a letezesem masik alaptraumaja a hatarfeszegetes.
Ez az egyik kedvenc perverziom, hogy kivel meddig lehet megis elmenni. Mi lesz mar tulzas, mi csapja ki vegleg a biztositekot. Mert nehogy mar egy banalis indok legyen a szakitook. Kreativ legyen az a szenvedes.
Megvan mindenkinek a sajat maga ketszazotvennel valo szaguldozasa es olyan keves az, aki miatt igazan jo es erdemes szenvedni.
. 
Egyszeruen belattam, hogy olyan vagyok, mint a korai Pearl Jam, konnyen tultolom a biciklit, mert abban alapbol sem voltam jo, hogy dramaturgiailag el tudjam helyezni hol kell valami vegere pontot tenni. 
Nem meglepo, hogy az en kalandom mindig is ott kezdodott, ahol az ut vegre veget ert.
Mert en szeretek elni, szeretek igy elni, intenziven, hogy megeljem teljes valojukban es kulonbozo melysegekben az erzelmeimet, akkor is ha sotetebbek a feketenel, ha keserubbek az epenel. Szeretem kielni a vagyaimat, vagy csak felkorbacsolni azokat a vegtelensegig, megelni a fordulatokat, kielemezni a kimeneteleket, igen, persze ezaltal neha onmarcangolni, ragodni feleslegesen a mi lett volna ha-kon, indokokat felkutatni, teljesen felesleges köröket lefutni, tokremenni, ujjaszuletni meg egyszer utoljara, de legfokeppen akarni igazan, athatoan valamit es megkapni.
Csakmostazegyszer.
.
.
.
Aznap este volt akkor abban az evben eloszor igazan meleg. Mikor nem zavart, hogy mar holnap van, megis vizes hajjal kell kapkodnom a labam hazafele, de legalabb egy pulcsi eleg volt, mert meleg szel fujt. Honnan is sejthettem volna, hogy mennyire hideg es esos lesz ezutan a majus, hogy a nyakunkba ejt majd a tavasz egy kifejlett novembert?! Ki se talaltam meg majd mit mondok, ha kerdezi persze, hol jartam, mire feltunt, hogy a macskakore van irva feher kretaval:
mond akarsz e jatszani mindent, mi elet.

Tudod jol, Dezső, vele akarok.