- Neked biztos nehéz lehet, úgy hippinek lenni, hogy Avenged Sevenfoldot hallgatsz.
Arrébb tolja a headsetet és beül mellém. Háttal a falnak támaszkodik és tán' szolidaritásból, de inkább gyerekes kíváncsiságból felpolcolja a jobb lábát az én törött balom mellé, úgy, hogy a kisujja hozzáér a gipszhez. Megmosolyogtat. Tudom, hogy az ilyen mondatai képezik a miért is vagyok érte oda lista elemeinek nagy részét. Meg ez a hihetetlen ízlésesség, amivel kifejezi magát. Talán nem beszédben, nem modorban, mintsem megjelenésben. Nem tud a mérleg másik nyelvén annyi bunkósága és érzéketlensége összegyűlni, hogy sértődöttségbe vagy haragba billenjen át a kapcsolatunk mérlegének nyelve. Különbözünk, több dologban különbözünk, mint amennyi elem a közös halmazt alkotja, de biztos ez az ellentétek vonzzák egymást szöveg mögött álló példák egyike.
- Jobban járnál, ha mondjuk egy kicsit mesélnél apádról és, hogy van a holland neje ... és a húgaid....
Nem hiszi el, hogy ez engem valóban érdekel, és nem is. Az, hogy az apja harmadik feleségének elviselhetetlen nyugateurópai felsőbbrendűsége hétköznapi szinten miben nyilvánul meg, tényleg nem izgat. Az már annál inkább, hogy a Másik, hogy viszonyul ehhez a helyzethez. Tuti valami elmés, fordított pszichológiával kezeli a helyzetet, ami valahol -bár ilyen helyzet eléggé elvonatkoztatva fordulhat elő velem- de inspiráló. Vagy csak a hozzáállás az inspiráló, vagy a meghitt szubjektivitás megléte, hogy sivár életembe mások akciódúsabb élethelyzeteit importálom.
Tudom, hogy utálja Rotterdamot. És több elméletem is van arra, hogy valójában miért és fogadok mindegyik túlgondolt. Van egy rakat dolog ami mindig is érdekelt vele kapcsolatban, de sosem fogom megkérdezni. Nem az, hogy nem akarom, hanem tudom, hogy azon kérdések felvetése engem állítana be szánalmasnak és arra nem fizetek be tudatosan. Ennyire tudatosan nem.
- ... Vagy tudod mit, mondok valami eredendően cikit magamtól.
- Van egy bátyám is ám...
- Ma rájöttem, hogy nagyon hasonlít M-re és ez zavarba ejt.
- Mert ez kitaláció és konvertálod.
- Semmi közöm nincs hozzá.
- Neked van, neki nincs hozzád.
- Ezek nézőpontok.
- Szellemi maszturbáció...
... De valamilyen terápia kell. Mit tudom én, a dementorok ellen... nem a túlélés, hanem annak minősége miatt ... érted... nem azt mondom, hogy ennek nincs értelme, csak alig. A legjobb, hogy vannak verziók, a palló végén, tudod, ami az egyenlőségjel után áll az ugyanaz, mint ami az egyenlőségjel előtt áll, csak más a formátum. A vége ugyan az mindennek, el ne hidd, hogy az, hogy kampec, vége, ennyi, hanem a kimenetel. Lebontva. Összetevőkre. Volt az a fasza elmélet, hogy a legkisebb az a legnagyobb. Tudod, az univerzumban a csillagok, azok nem mások, mint a testünkben a sejtek. Körbefut az egész. Spirálba vagy koncentrikusan. Csak a szavakat nem találom, de tudom, hogy értesz.
A nagyját biztosan. Legalábbis lefordítom a saját nyelvemre és ...
- ... kihallom amit szeretnék.
- Az ember sodródik, azt hiszi, hogy irányít, de csak sodródik akkor is. Bevégzi, így vagy úgy, de bevégzi. Nézd meg apám. Budapest, Boston, Budapest, Rotterdam, Budapest. Bármit csinált visszahúzták a gyökerei, bár igaz, hogy hagyták elhúzni... de erő-ellenerő. Azt hitte övé a világ, megnősült egyszer, kétszer, háromszor. Belátta szerinted, hogy megnősülhetne még vagy ugyanennyiszer és a vége ugyanaz lenne? Minek kellett volna neki még 5 gyerek? Imádta Boston-t, imádta Rotterdam-ot, Pestre meg húzta vissza a hülye himnusz, hát bánom én tudod, nem ő az egyetlen példa erre. Ment, világot látott, valahogy betelt vagy éppen kiürült, és visszatért. És most jó neki. Mindenki ezt mondja, nem? A végén... hogy végülis jó neki ott, ahol van és mindenhol ott volt a hülye abszolút érték. Az élet egy nagy abszolút érték. Előny-hátrány egyensúlya. Undorító.
Hallgatok.
- Egyszerűen muszáj, nem túllépnem ezen, hanem, csak elfogadnom magát a létezést...
Hallgatok.
Hallgat.
- Szerinted mi disszidáltunk volna ötvenhatban?
