Szeretem az indulatos, lobbanékony férfi karaktereket. Regényben is, persze, de ott nem tudnak leüvölteni. Ezért jó a film meg a színház. Nos, ez utóbbival, én aztán felvállalom, nem vagyok közeli barátságban. Előbbivel viszont szerelemben... De most nem a film a lényeg, bár az olyan karakterekre gondolok, mint Dr. Marc Meier egy középszerű német sorozatból vagy hogy egy friss (és ismertebb) példát hozzak fel, Calvin Candie a legújabb
Tarantino filmből, DiCaprio megformálásában. DiCaprio-t sohasem szerettem, örökké Jack lesz a Titanicból... bár legutóbbi,
Django-beli alakítása zseniális, a kifinomultság, amivel eltolja magától késével a szószos tálat... külön díjat alapítanék az efféle jelenetek elismerésére. De persze nem ilyesmitől izgalmas számomra egy karakter, ettől csak stílusos - bár engem 60%-ban már megnyertek ha öltöny+nyakkendőbe öltöztetik a főhőst, neadjisten' ráadásul borostás... - hanem az átlagon felüli pszichoticizmus a kulcs. Minél impulzívabb, minél érzéketlenebb, minél szociális konvenciókkal szembehelyezkedőbb, annál jobb. Gondolom ez is egy perverzióm, hogy az ilyen karakter szórakoztat, de a poén (számomra), mégis az, ha a karakter nem fejlődő hős, ha nem válik kenyérre kenhetővé a film/darab végére, de azért lehetnek igazán emberi megnyilvánulásai, hisz azok a személyiségjegyeinek kontextusába felértékelődnek... az pedig a slusszpoén, ha a történetben nincs katarzis... Brecht darabjaiban sosincs.
 |
| (forrás: socfest.hu) |
Tegnap 24 lettem. Az gyakorlatilag nettó 18. Gondoltam színházban ünneplek majd... méghozzá azért, mert nem szeretem...Attól, hogy öregszem, nem leszek kevésbé logikátlan... Hozzáteszem utoljára rendes, 'kiöltözős' színházban már évét sem tudom mikor jártam, sanszos, hogy még gimiben (mert a norvégiai fjordparti szabadtéri,túlélő színház más kategóriába tartozik...) Továbbá egy kezemen megszámolom a jó színház-élményeimet. Abból az egyik ráadásul a pozsonyi opera, ahová egy félreértés révén jutottam el egy ószláv folklór darabra még általános iskolában, és csak azért jó élmény, mert másnap nem kellett első órára bemenni... Felbátorodtam, hogy ezen a statisztikán változtatok, és behúzok egy strigulát a kellemes színházasdi oszlopába is. És remélhetőleg a kellemes, szórakoztató, minőségi színészkedés mellé is...(most ezt nem is részletezem magyar filmes élmények témakörre... mert annyit nem ér)
Van pár magyar színész akit kedvelek és elismerek. Viszont mivel inkább filmes beállítottságú vagyok annyira nem vagyok ismerős színházi berkekben. A színház bennem különben is megannyi komplexust ébreszt... de nekem a paradicsomtól is irreális félelmeim támadnak, úgyhogy ez nem hírértékű. Bár a legfurább, hogy nézőként jobban feszengek, mintha a színpadon kéne produkálni magam. Érdekes. Bár annál nem érdekesebb minthogy vajon miért vonzók számomra a lekezelő, agresszív férfi karakterek? (mert tehetetlen balfaszok a mai fiatalok...jajelnézést)
Az egyik kedvenc színészem Lengyel Tamás. Azt, hogy hogyan szedtem össze, azt homály fedi, mert színházba nem járok ugye, magyar sorozatot/filmet nem nézek... szerintem csak szimpatikusnak találtam valami híradós bejátszásból, amibe kapcsolgatás révén futottam bele... (mondjuk ilyennek köszönhetem
Matthew Gray Gubler-t és a
Criminal Minds-ot is ...) és egyszerűen felkerült a listámra. Olvastam egy interjúban, hogy játszik a Vígszínházban, egy Brecht darabban, a
Jóembert keresünkben, amit ráadásul egy prágai rendező (Michal Dočekal) rendezett, úgyhogy van cseh vonatkozás, ennyi bohemistaként elég is volt indoknak, hogy megnézzem (Bazinga! Lengyel Tamás már elég volt...:) ). Plusz, a
Vígszínházban még nem is jártam vagy ha jártam is, már nem emlékszem rá.
A jegyvásárlás beletelt egy kis időbe, mert először úgy volt egyedül megyek, aztán Nóri jelezte szívesen eljönne velem (eltitkoltam, hogy táncos-éneklős darab...) ami további bonyodalmakat okozott hova üljünk témakörben. Mert én végülis Lengyel Tamás miatt mentem csak, valahogy a szereposztásban a nagy nevekig el se jutottam, nemhogy addig, hogy elolvassam miről is szól... ígérem, újgazdagként is majd méterre veszem a lexikont és a könyveket is lakberendezési indíttatásból, szín szerint... A lényeg, hogy én ragaszkodtam ahhoz, hogy ha egyszer leküzdve a kisebbségi komplexusom, ráveszem magam, hogy csinosban feszengjek 3 órán át, akkor annak megadom a módját. Szerencsére pont játszották a darabot a születésnapomon, úgyhogy az időpont nem volt kérdés. Sikerült jegyet lőni a földszinti páholyba, ami határozottan a megadjuk a módját kategória, mert onnan látni ahogy a színészek köpködnek és 3900 ft-ért ezt el is várom, sőt!
Bár a jellemző része a dolognak, hogy miután megvettem a jegyeket még a csapból is Lengyel Tamás kezdett el folyni, hogy addig egyáltalán hol kerestem?!
Pl. a
Munkaügyek c. sorozat. Ami most ért el hozzám, de mentségemre szóljon, hogy az m1 Norvégiában nem jön be... a múzeumban az egyik irodista(!) mondogatta, hogy néz valami sorozatot, ami nagyon vicces és a bürokráciát figurázza ki, de nem reklámozta hatékonyan, viszont újévkor láttam valami bakiparádét a közszolgálatin, amiben feltűnt Lengyel Tamás irodai környezetben (és a bizonyos 60%-ban megnyerő öltöny+nyakkendő kombóval) és összeállt a kép, hogy EZ lehet az a sorozat. Kételkedtem abban, hogy vicces lesz, de adtam neki egy esélyt és mivel youtube-on fenn vannak a teljes részek, belenéztem. Már bizakodóbb voltam, mikor láttam, hogy kik az írók (Litkai, KAP, Hadházi) aztán nemhogy nem csalódtam, hanem lett egy új kedvencem és lépten-nyomon ezt ajánlgatom boldog-boldogtalannak. Nem is annyira az alaptörténetek a fenomenálisak, hanem a csak magyarként igazán érhető tipik magyar karakterek és helyzetkomikumok, amik néha annyira szocializmusig visszanyúló keletközépeurópaiak, hogy már röhögcséges, no meg a színészi alakítások. A huszadik résznél tartok csak, de már egy tucat szállóigét konvertáltunk belső poénná.
Na de térjünk rá a tegnapi darabra.
Utálom, ha elolvasok egy kritikát (bár ez egy személyes blog ergo nem kritika) és annyi a lényeges mondanivalója, hogy:
"Imádtam. De Brechtet eleve imádom,mert profi. És a cseh rendezőket is imádom. És Lengyel Tamás élőben is whoa"
Pedig imádtam :D A Brecht művekben a katarzis hiányát favorizálom, mert az felháborít és kizökkenti a lelki békém, mintsem az elidegenítő effektusokat- Verfremdungseffekt-, amik mindig esetlenre sikerednek, mármint a néző közvetlen megszólításaira gondolok, mert a dalbetéteket értékelem, főleg ha indusztriális, mint a díszlet is(ami a nyomasztó témakörben is helytállt) és elektronikus alapú a zene, továbbá ha olyan koreográfiával párosul, amire egy jelző jut eszembe: PARA.
Az abszurd, szürreális, nonszensz elemeket bárhol kedvelem. Ezzel Dočekal nem fukarkodott. Szerencséjére. Számomra volt pár ellentmondás, amit a mai napig nem tudok hová tenni, de alapvetőleg tetszett, hogy a női szerepeket is férfiak játszották, Eszenyi -egyetlen nőként- meg férfi szerepet, egyáltalán nem találtam túlzásnak egyik gesztusukat se és a vizuális elemek is kerek egésszé álltak össze. Az viszont több, mint felháborító, hogy Telekes Péternek mennyire jó lábai vannak férfi létére.
 |
| (forrás: port.hu) |
Jó kis darab. Megérte elmenni. Lengyel Tamás bennmarad a paklimban, mert imádom, ha rezignált ingerültet játszik (itt jegyzem meg, hogy a csettintésre való jó útra térést hasonlóan érzéktelen, egoista karaktereknél határozottan ellenzem) Leginkább amúgy az általa megformált pilótával tudtam azonosulni, mert munkanélküli volt... mint jelenleg szerény személyem. Haha. De az ilyen darabokban nem is az a cél, hogy a szereplőkkel azonosuljunk, hanem hogy saját mikrokörnyezetünkbe helyezzük az indirekt megfogalmazott epikai kérdéseket, aztán önismeret powa!
