Az ötödik hónap is eltelt.
Vánszorogva.
Mert sokat dolgoztam.
Alapjáraton is napi tíz órát tolok, de ez az elmúlt hetekben csak nőttön nőtt, a türelmem és elégedettségem meg azzal szemben csökkent.
Ott tartottam, hogy már nem érte meg, de ahelyett, hogy Auf wiedersehen-t mondtam volna, változásokat eszközöltem.
Adtam még egy esélyt, így is lehet fogalmazni.
Vannak még terveim, azért.
Bakancslistás helyek, igen.
A nyolcból már ötnél sikerült a lábam megvetnem, de még három listás, amiből egyre már megvannak a buszjegyeim :)
Ez a cél, a motiváció, ami majd 5 év múlva is számít.
Viszont egyikhez sem ragaszkodom foggal-körömmel, mert mindennek megvan az ára...
Valamit valamiért. Persze.
De azt hiszem kezdek lelassítani.
Azért van már B tervem. Ami titok.
Nem babonából az, hanem azért, mert csak magamnak tartozok elszámolással. Nem jövök itt az azért mert senki nem ért meg dumával. De azért valami olyasmi. Tinédzser-hiszti.
Na de jöjjön, hogy mi is volt júliusban.
Egyik hétvégén felkocsikáztunk a
Mount Rainierhez is. Az az a hegy, ami minden Seattle-s képeslapon rajta van, viszont annál kevesebbszer látni (mint a Mont Blanc-t Genfben). Azért néha sikerül, főleg így nyáron.
Szép és szeretem, mert havas.
Teljesen német-svájci volt a hangulatom, tiszta muzsika hangja vagy
Ohne dich.
Vízesések, patakok meg hó és UV sugárzás.
A vadvirágok, amik arrafelé nyílnak ezer színben,
azok tetszettek a legjobban.
 |
| ez talán kicsit Norvégia-nosztalgia |
Úton a hegycsúcshoz érintettük Auburn-t és az
ottani indián rezervátumot. Nem is megyek bele ebbe az indián rezervátumosdiba, mert politizálni se szoktam és ez is érzékeny téma, maradjunk annyiban, hogy az eddigi elképzelésem és a washingtoni valóság, mint Makótól Jeruzsálem...
A hófödte kirándulás után jöhetett a szöges ellentéte:
sivatagi kemping.
Első észrevételem, hogy ha valaki úgy gondolná, hogy a Holnapután című filmben, amikor a jégmezőn sátoroznak és embertelenül fújja a szél a sátrat, meg rángatja, mint a kín, az túlzás lenne, hát tapasztalatból mondom, hogy nem az, mert tud olyan erővel cibálni a szél. De még így is több privát szférám akadt a sátorban egyedül, mint öt fő plusz két kutya egy légtérben.
Ráadásul összeszedtem egy undok fülgyulladást, ja, megtaláltam Örkény Zoliját... antibiotikummal kellett kiiktatnom, naná, hogy pont a kempingezés hetén, de mit van mit tenni.
Túléltem ezt is.
Utólag azért feelingesek ezek a turnék, de akkor és ott inkább nyűg.
Pedig itt Washingtonban ez a kempingezés ez nagyon megy. Mint a hollandok.
Elvagyok kényeztetve az az én bajom, de nekem a nyaralás az továbbra is apartman vagy szálloda. Ugyanakkor nem vagyok kényes, mert mindig megyek és csak magamban húzom a számat ezért-azért. Leginkább az intim szférám leredukálódásáért.
Egyébként szép a sivatag. Mármint ez a Kelet-Washington-i félsivatag.
Teljesen más, mint amit eddig valaha láttam.
Igazán western-es. A kutya nem jár arra. Csak a törvényen kívüliek.
Őszintén szólva bejött. Viszont arrafelé tényleg semmi sincs.
Semmi.
Ha megkérdezik (sokszor teszik) mi hiányzik Európából, azt válaszolom, hogy a régi épületek, a templomok, a várak, a romok, valami európai értelemben(!) vett régi.
Tudom, materialista vagyok és a szépérzékem az ember-alkotta dolgokra összpontosul(az építész részem, haha). De ha egyszer errefelé minden (kis)város egyforma. Ha kies, ha a semmi közepén terül el, akkor még nyomasztó is, főleg hogy a franchise boltok jelentik a legtöbb esetben a civilizációt. Engem meg az pont hidegen hagy.
Persze mindenben van valami báj, de néha meg kell magam erőltetni, hogy tessen (egy amerikai városka).
A természet mindig tetszik, a hegyeket imádom itt, mostmár a (fél)sivatagot is.
Rájöttem arra is, hogy fél-városi ember vagyok. Kell nekem a természet, az erdő, a víz közelsége, de a városé is. Ha olyanom van nyüzsöghessek a belvárosban, de azért meglegyen a nyugalmam, a kertem stb...
Eddigi, huszonöt és fél évnyi életemet mindig is az agglomerációban éltem le és ott is szeretném. Számomra tökéletes élettér.
Tovább duma helyett viszont jöjjenek a képek.
Plusz majd egy extra bejegyzés is, mivel jártam júliusban Vancouverben, de mivel az Kanada és nem USA (csak a kalapja, jaj) így az külön posztot érdemel.
Meg mert jó volt, igen; és mesélhetnékem van.
 |
| Dry Falls- a Visitor Centerben, ami egy szocreál épület, volt egy Visitor's register, na oda szépen beírtam, hogy honnan jöttem idáig :) |
 |
| 'Dancing in the desert blowing up the sunshine' |
 |
| innentől sivatag |
 |
| visszapillantó tükrös szelfiből van vagy ezer, de ez azért kihagyhatatlan |
 |
| kedvenc útszakaszom |
 |
| Nagy Coulee gát - valójában erősebb, nagyobb és hosszabb, mint a Hoover gát, ami az egyetlen duzzasztógát, ami rajta volt a bakancslistámon, nyilván mert azt ismeri 'mindenki'... de már nem is annyira fontos, főleg, hogy ez menőbb |
 |
| Amerre a madár se... |
 |
| Sun Lakes Resort, mondhatni egy oázis... |
 |
| ... mert lehet benne motorcsónakázni |
|
|
 |
| vagy éppen ilyenre bukkanni |
 |
| Columbia folyó |
 |
| út valamerre |
Pár apró-cseprő dolog az ötödik hónapból:
- rájöttem, hogy honvágy ellen jó az IKEA is, nem csak az online Aldi katalógus nézegetés :D Így egy teljes szombat délutánt feláldoztam arra, hogy kóboroljak az IKEA-ban, megkajáltam, vettem ropogós kenyeret, álmodoztam. Imádom, na. Nincs mit tenni.
- kitaláltam, hogy kell valami új hobbi. Szeretek kötni, de már nincs ötletem mit kössek és különben is nyáron minek? Az téli dolog. Így kitaláltam, hogy amigurumi-t fogok horgolni. Vettem is tűkészletet, fonalakat. Netről rendeltem, de nem bírtam kivárni, hogy kiszállítsák, így elmentem a kirkland-i
Serial Knitters (a serial killer sorozatgyilkost, ez meg sorozat kötögetőt jelent) fonalboltba. Még mindig szellemes a név :D
- sajnos Swirls valamilyen úton módon eltörte a lábát. Nem gipszelték, nem műtötték, csak kennelnyugalomra van ítélve. Itt egy kép azért Cuddles-al:
 |
| rálátással a képeslap falamra |
Volt családos au pair találkozó a Lincoln parkban, ami
West- Seattle-ben van, ahová egyszer már elmegyek házakat fényképezni,
mert imádom a hetvenes évekbeli szomszédságokat arrafelé. Nyilván tombol
a kánikula, de azon a napon lógott az eső lába és hideg volt, mint
egyszer.
Azért
egész jó kis délután volt. Ettem dél-afrikai sütit és vittem mákos
bögréset, hogy belassítsam a népet :D Volt kvíz is meg vicces feladatok,
amolyan csapatépítés, a nyolcas kérdésre én voltam a válasz. Ez
karrierem csúcsa.
Búcsúzóul ezúttal egy Idaho-i oldtimerrel jövök. Ezt csípem Amerikában a legjobban, hogy nem kell múzeumba vagy találkozókra menni ahhoz, hogy lásson az ember ilyen menő (színű) verdákat.
