Tranzit

Vasárnap van és idill.
Az ölemben fekszik, a haját túrom.
Behunyom a szemem és elképzelem, hogy ezentúl így lesz.
Ez nem rémiszt meg.
Ha beleszerettem, az a rémisztő.
Nem maga a koncepció, mert tetszik, hogy megdöbbent, hogy kizökkent, hogy felháborít, hogy szinten tart, hogy megihlet, hogy különbözik, hogy függővé tesz.
Főleg az, hogy sose akartam, de az enyém lett, mert szükségem volt (és van) rá.
De van ami visszatart.
Valami, ami azt sugallja, hogy mire úgy kezdeném érezni, hogy végre megérkeztem, újra ideje lesz indulni.

PT

Részeg vagyok. Onnan tudom, hogy bizonygatom, hogy végig tudok menni a csíkon. A csíkot, azt én sem látom, csak a temérdek macskakövet a talpaim alatt. Ősz van és Portugália.A levegő langyos és fújdogál; vagy valaki kitartóan rám lehel a tömegben, hol jobbról, hol balról, kitudja; gondolom szemereg az eső is, vagy más valaki, mint az, aki lehelget, fentről köpködik. Úgy tűnik, hogy azok a nem autentikus mediterránok, akik nem lépcsős sikátorban, talpig fekete ruhában, gyökkettővel felfelé haladó öregasszonyok, azok erasmusos cserediákok és csak lehelnek meg köpködnek. Ez persze pillanatnyi impresszió, egy ecsetvonásnyi benyomás és természetesen nem igaz, mert az igazság az, hogy úgy tűnik itt a fiatalok csak tömörülni tudnak.

Egy parkban hempergek a fűben, már vizes a pulcsim a bal vállamnál, csak remélem, hogy nem ismeretlen eredetű húgytól; a szír srác Limp Bizkitet nyomat a youtuberól és annak ütemére szedegeti a száraz faleveleket a hajamból. A többiek smárolnak. Szerintem ocsmányan szomorú a szám amit hallgatunk, így inkább Brainst kezdek el dúdolni magamban, vagy talán be is teszem a mobilomról, gondolom a maximumom, mert csitítgatnak vagy próbálják túlvihogni a dubstepet és elterelni a gondolataimat, hogy az ott amúgy szemben vagy alattunk (hát már kérem kicsit elmozdult a horizont így hajnali háromra) az maga Lisszabon. Arról, de egyébként arról a dombról is ott(sok domb van!), kurva szép a naplemente, ne hagyjam ki. Én biza elhiszem, mert már saját magam rántom le a mélybe, a lelkem mocskos lucskos szentimentális mocsarába (de nem esek ám el, a macskaköves meredek lejtőkön lefelé rohangászva sem, mert nem vagyok ittas!). Nem tudnék választani az Irie Maffia és a Cloud9+ között. Ez a dilemmám oka. De szerencsémre, nem is kell választanom, így lenyugtatom magam, hogy nem létező problémán még annyira sincs értelme aggódni, mint létezőn. Hajtogatom továbbra is, hogy ez mennyire zseniális, főleg mert God give us BRAINS(!) to use és ekkor már valami híd alá rohanunk az eső elől, a többieket elhagytuk, onnan nézzük a táskámon ülve a tengert. Vagy ez már az óceán, mindegy, mert össze kezd mosódni minden, az éjszaka is a hajnallal, a gin is a rummal...

A poharak fenekére tisztán emlékszem még, ahogy azokat felemelem a kezemmel és az italon át torzulni kezd a világ. De legalábbis az albérlet téli palotája (értsd ivóhelysége). Még több macskakő, kékkel festett kerámia és mentalevél, igen, az a mojito miatt. Az egyik lakásban, ahol iszok a pár nap alatt, arabul valami felirat van a wc felett, amit meg se próbálok értelmezni, de azért pofákat vágok, hogy ez barátom, ez nagyon szürreális, és nem azért, mert a halendára szelfizgetünk a szomszéd szobában, hanem már önmagában is. Vadidegen ország, vadidegen emberek, én így fújom meg a yolo-kürtöt. És a sárga villamost se feledjem már, azon a nagyon meredek utcán, ahogy lassan felfelé halad megtömve turistákkal és ahogy erőlködik felfelé, a seggem a kormánykeréknek döntöm, mikor feltűnik egyszeriben a város -az gyönyörű- és oldalvást a házak párkányaira felapplikált galambriasztó tüskék hada - az meg so harsh-.
Alkoholturizmus ez a javából. A portugál nyelv meg nem tetszik, a sok hülye s miatt, olyan bárgyúnak hangzik. Bevallom (neki is), hogy felejteni jöttem, hogy felülírjak egy asszociációt Lisszabonról, hogy lássam, hogy tényleg jó hely e (mint mások is mondják) vagy efféle, hogy kapcsoljak hozzá mást is, mint őt. Egy kudarcot vagy tudja halál már hogy definiáljam. Kell még, akarom, iszonyatosan, mint anno gyerekként a terhes barbiet; aztán mégis megvagyok nélküle. Az élet nem a böjtről szól, úgyhogy hagyom, hogy töltsenek még egy pohárral, de kompenzálásképp utolsó nap, mikor az összes ivócimbora lapátolja már az irodaházakban a GDP-t én is megemberelem magam és rendes turistaként veszek egy bögrét és 8 képeslapot ajándékba a legdrágább szuvenírosnál, plusz egy hűtőmágnest, amit már elhagyok aznap a saját táskámban, de egyszer csak meglesz...
Egyszer csak meglesz.

Nem merek írni rólunk. A jelenről.
Tudnék, de nem merek.
Pedig mesélnék szívesen arról, hogy milyen vele.
Hétköznapi foszlányokban,
a részleteket osztanám meg, amik élesebbek.
De olyan törékeny minden. És valóságos.
Legfőképpen az; valódi most minden.
Hogy igaz-e, még azt sem merem...
De boldog vagyok. Tényleg.
Mert a semmiből, mint váratlan,
-de kevésbé heves fordulattal-
ő lett a kapaszkodóm.


Írnék, de most csak megélem.

hazudnék, ha tagadnám, hogy nem gondolok rád.

Sokszor eszembe jut, hogy az, ami veled volt,
a mosthoz képest mennyire jelentéktelen.
Az egészet nézem, mert rész-egészben,
te voltál az, akire akkor is gondoltam,
mikor már vele voltam.

[...]

Bámultátok már valaha elég hosszan a Szabadság hidat? Mindegy, hogy a Gellért hegy tetejéről vagy a rakpartról, a lényeg, hogy hosszan kell és intenzíven. Pislogás nélkül bámulni szó szerint addig, míg könnybe nem lábad az ember szeme. Nézni, ahogy a szürkületben nagy hirtelen, mintha spontán történne, felkapcsolódik a díszkivilágítás, aztán kurva lassan, de biztosan, élesedni kezd a zöld fémszerkezet az egyre sötétedő éggel mögötte, a város pedig torzulni kezd és enerváltan elfolyik körülötte. Kontúrjait veszti az egész kibaszott város, benne minden ingó és ingatlan. Ha felülről nézed, vagy legalábbis elég messziről, akkor láthatod mennyire kicsi és hányingert keltően belterjes mikroorganizmus is valójában. Hogy gyakorlatilag le lehetne szűkíteni öt emberre az egész lakosságot. Vajon akkor is arra jutna az ember lánya, hogy mégis az meg hogy lehet, hogy 26 éves korára annyi emberrel tud már találkozni élete során, hogy ne rejtsen egy napfény elől gondosan eldugott hetedik kerületi körudvar se új arcokat a számára?! Vagy legalább egy olyan valakit, aki nem dugott meg még mindenkit körülötte?! Nem arról van szó, hogy novemberre fekete szövetkabátos és csizmás egyen Simsek lepik el az európai uniós pénzből újra térkövezett utcákat a belvárosban és tereket a külső kerületekben, hanem arról, hogy nincsenek már új reflekcióik. De a részemről sincsenek. Minden volt már egyszer, lehet nem így, csak pepitában, de volt, át lett élve már, megtörtént már, nem is egyszer, nincs új, amit akármi nyújthat. Körbeért az egész. Nem a nullvektor státusz a legrosszabb. A szerelem, a bánat, az öröm, a vihar előtti csend, a pánikroham a bevásárlóközpont második emeletén, a találkozás 5-kor a templomnál, a Deákon, a csődbe ment pékség a Podmaniczkyn, a galambszaros köztéri szobor a hévnél, a csók a Kálvin téren háttérben egy Dolák-Saly poszterrel, mindegy kivel, újra és újra, nincs többlet már. Sose volt.

Platón röhögne. Kiröhögne, ahogyan bámulom a Csendes óceánt, hogy eljutottam addig már egyszer ahonnan nyugatra már csak kelet van, és van merszem visszatérni ide, ahol minden összeér, ahol nem más az, ami elterül előttem, mint egy gusztustalan nagy kommuna. Röhögne, hogy az a sok fáradozás lófasz volt, nem el camino. Pusztán kilométerek tömkelege, számok, elvesztegetett napok, ami alatt semmi önmérsékletre nem tettem szert. Nem lett egyikünk se tudatosabb, nem lettünk felkészültebbek, semmi nincs, csak a tapasztalat. Magában. Cukor nélkül. Mi meg csak unottabbak és fáradtabbak lettünk.
Tényleg minden apró kis rezzenésnek az életünkben egy értelme van. A sztori maga. Hogy el lehet majd mesélni, hogy más majd talán tanul belőle, de legalábbis levonja a következtetést, hogy hátha a történetünk inspirálja, erőt ad neki vagy éppen elrettenti valami bődületes baromságtól. Körbeér végső soron az egész. Valahogy úgy képzelem ezt, mint a karmát, vagy valami barter üzletet nem éppen okkult értelemben, de ahhoz hasonlatosan. Pedig merek még remélni. Ha van merszem középszerűnek lenni, akkor ahhoz is van, hogy reméljek. Vagy, hogy higgyek. Bízni nem tudok, sajnálom, már mondtam sokaknak, kellene egy névjegy, amire ráíratom a nevem, hogy Renko, de alá semmi elérhetőség nem lenne firkantva, mert hát minek, úgyse bízok én senkiben.
A november teszi ezt velem, mert évről évre lassan felszívódó és a máj által ki nem választható félelmet gyárt, ami egyre csak koncentrálódik, ahogy hosszabbodnak az éjszakák és ezt a félelmet pumpálja a testem minden porcikájába. Aztán jön a fordulat, tényleg, majd egyszer tavasszal, mert hát úgy üt a jó is be, mint a krach, nagy hirtelen, vagy legalábbis úgy tesz, mintha, és hihető, mert az ember el akarja hinni. El akarja hinni azt, hogy van gondviselés, hogy nem csak úgy felültet az élet egy random vonatra ami felvisz északnak, meg le egy déli szegletbe, vagy a hegytetőre, hogy láss mást is, mint betont és terméskövet. [...]

Felvonás a nyárból

[...]
Állok a kapualj előtt, derékkal támasztva a korlátot. Egyik kezemben háromnegyedig rozéfröccsel töltött borospohár. Felfelé nézek a homlokzat irányába, a Másik cigizik a párkányon, kikönyökölve félig le a meredélybe. Látom, ahogyan a hamu aláhullik a szórt lámpafényben. Ez az utolsó nyári este az idén, érződik is a levegőben, hogy az évszak már tovaillanni készül. Innentől kezdve mintha majd súlya lenne a nappaloknak és éjszakáknak. Nyáron valahogy máshogy érnek egymásba a napszakok. Könnyedebb az átmenet a hangulatok között. Ez ősszel elnehezül és markánsabban különválik. Élesedik a határ, szinte kézzel fogható.
[...]
Felhívom.
Amint a füléhez emeli a mobilját bele is kezd:
-Minden felület egy üres vászon. Egyszer azt álmodtam, hogy nyakig bekenek festékkel egy lányt. Kifejezetten kielégülve ébredtem aznap. Mert minden egyes testrészét a két tulajdon kezemmel teljesen összekenhettem. Aprólékosan, finoman, rohadtul ráérve. Úgy nézett ki a bemázolás végére, mint egy kibaszott Van Gogh festmény. Mint például a Csillagos ég. Képzeld el úgy, hogy kis örvényekben, márványosan fedték a színek a bőrét. Érted, mindenhol. Aztán eltávolodtam kicsit tőle, hogy lássam egészben, milyen baszott tökéleteset alkottam. Mint ahogy a vásznat nézni szokás, tisztes távolságból. De mielőtt büszke lehettem volna arra, hogy mit alkottam, ahelyett, hogy közszemlére tettem volna ízibe', megkívántam inkább és egyszerűen megdugtam az alatta kiterített lepedőn. Mert művész vagyok, ja, de férfi jobban. Közben meg leizzadt róla az összes szín, de nem folyt ám össze, nem lett homogén, szürke vagy sárszerű, mint mikor már túl sok ecsetet kimosol a vizes edényben. Mert rohadtul érzékien is tudok dugni ugye.
Úgy fél percig csend van. Csak azt hallom a vonal másik végén, ahogyan szív egy slukkot majd a füstöt kifújja, mielőtt lezárná a történetet.
- Kurva elégedett voltam magammal, mert megalkottam életem művét. A csaj lelépett persze, festékmaradványokkal a hajában. El a picsába, a homályba veszett. De nekem megmaradt a lepedő és nézegethettem naphosszat a segglenyomatát.
Ezután leteszi a telefont, elnyomja a csikket a falon és beletuszkolja a főleg dekkel és esővízzel teli rozsdás konzervdobozba. Ezt ugyan nem látom lentről, de tudom, hogy így van.
Pár percen belül, kezében egy dobozos Heinekennel feltűnik velem szemben, bevágja maga mögött a kaput és elindulunk a Kertész utca irányába. Elmesélem, hogy a régi Hunniás időkben ide jártunk füvezni, ide ni, ahol most ez a falfirkás felszíni parkoló van százkilencven forintos óránkénti tarifával. De már nem, évek óta nem járunk sehova, mert leszoktam. Miért?- kérdi, mert lefeküdtem egyszer véletlenül a díleremmel és onnantól kezdve túl kínosnak ítéltem meg, már csak a fejemben is, a vásárló-fogyasztó szituációkat, így tiszta lettem inkább. Lófaszt hiszi ezt el, így prezentálom a valódi okot. Hogy a srác börtönben van, mert rajtaütött pár éve a BRFK vagy TEK vagy hogy is hívják ezeket a rajtaütő alakulatokat. Pont úgy kell elképzelni a lefülelését, mint ahogyan a híradóban mutatják. Az teljesen véletlenül megegyezik a valósággal. Semmi ámítás, mert a srác esetében is így volt. Nyilván ő is otthon készülődött az esti relax fürdéshez, megengedte a kádat már félig, ott állt a fürdősók előtt tanakodva magában egy szál hamisított Calvin Klein alsóban, mikor hirtelen éktelen kutyaugatás veri fel az utca népét, az meg már éppen idegesen tépné fel az ajtót, hogy kiordítson, de bumm, rátörik az ajtót. Felvétel is van róla, ahogy leteperik a hideg járólapra és csattan a sörhasa. Fekszik ott, mint akinek game over, a gumikacsa meg ott röhög a kád szélén.
Megáll.
Csak néz rám komolyan és megkérdezi, honnan szedek össze ennyi faszságot, de tényleg.
Vállat vonok és folytatjuk az utunkat végig a Wesselényin, italainkkal a kezünkben, mintha valami félresikerült open air tárlatvezetésen lennénk hozzá nem értő műkedvelők. Azok a sznob fajtából ám, akik státuszuk fenntartása céljából járnak kiállításokra és könyvbemutatókra.
[...]

Pesti alsó rakpart. Rohadt nagy idill, a várnegyed csillog villog szemközt, mint egy giccses kėpeslap. Az ég meg tök fura, mintha vihar készülődne, a felhők narancssárgák, talán az urbánus fényszennyezéstől, és valami elképesztő sebességgel haladnak, ahogyan forog a föld. A város totál csendes már, hajnali 4 fele járhat és újra magunk vagyunk. Random popdalok szövegein vihogunk, a Gellért hegy veri vissza a nevetésünket, a hallásom még nem százas, tompa a koncert zajaitól. Próbálok ugrálni féllábon a villamos sínen, hogy kiduguljon, mire egyszercsak a Másik belehány az idillbe. Szó szerint ráhányja az epéjét a rakpart köveire és nekem ettől még jobban röhögnöm kell. Lemászok hozzá, felemelem a karjánál fogva, de annyira kell sikítanom a nevetéstől, hogy berekedek. Majd totál komoly tónusú hangon közlöm, hogy pisilnem kell, menjünk haza.
[...]
Útközben a Váci utcán elmondom engem mi tenne elégedetté. Hogyha írnék egyszer egy valamire való szösszenetet. Nem kell egy Úton-t, de legalább egy Lengyel-ruszki háborút. Amit túlértékelne egy szűk réteg. De nem anyámék meg a barátaim. Nem-nem. Hanem mondjuk kortárs művészetet és urizálást egyszerre kedvelő újságírók hadai. Vagy inkább életben maradásért küzdő alagsori színházak darabjainak írói. És mikor úgy kb. 38 éves vagyok, de viszonylag jól tartom magam, vagy csak még mindig jól áll a hajam, elvont gondolkodású fiatalok akarjanak megszerezni maguknak, legfőképpen perverz fiatalkori gondolataim miatt.
[...]

A kádjában fekszem, a hajam vége beleér a vízbe. Az ablak résnyire nyitva és csak az azon beszűrődő hajnali derengő, kékesszürke fénytől látni bármi többet, mint a fürdőszobai tárgyak sziluettjei. Miután megunom a felettem kikötött fregoli kifeszített köteleinek bámulását, jobb kezemmel a Másik keze után nyúlok, de az túl távolinak bizonyul, így a lábfejemmel megpiszkálom. Akkor reggel pont úgy néz az arcomba, mint T., csak nem barna, hanem kék szemekkel. A fűtőtestnek dőlve gubbaszt a földön és úgy érzi vallania kell ahhoz, hogy maradjak:
- Sokáig nem érdekeltél. Vagy csak nem eléggé. Egészen addig, míg egyszer elő nem hozakodtál valami fura amerikai történettel, aminek Nietzsche-t meghazudtoló farsúlyos csattanója volt az élet komolyságáról. Tudja már a halál miről szólt a fáma, csak arra emlékszem, hogy onnantól kezdve érdekeltél. Igazán. A te szádból komolyan hihetően hangzott valami faszság arról, hogy az életre nincs más alternatíva és ez feljogosít egy csomó mindenre, annak ellenére, hogy kibaszott ijesztő a kiskapu hiánya. Meglehet, hogy kegyetlenebbül vallok szerelmet, mint utasított valaha vissza nőt Babits, de hidd el, ennél nagyobb bókkal nem tudok élni feléd, minthogy bevallom, arra vágyok attól az átokverte pillanattól kezdve, hogy csak rám reflektálj, csak engem szórakoztass.
[...]
Nemet mondok, ő igennek érti. Nem bánom.
Bevallja, hogy túl nagy szabadságot adtam neki, túl toleráns vagyok, egy mintahippi.
Viszont épp ezért, engem okol azért, mert hagytam, hogy megcsalhasson. Bizonygatja, hogy ő fair volt velem mindvégig, betartotta a feltételeimet, mert azok nem voltak.
Beleszeretett valaki másba és most ez ami van, mindennél izgalmasabb. Az, hogy nem tudja, ezzel a lánnyal meddig tarthat és, hogy egyáltalán megéri-e.
[...]
Ha az emberekhez mellékelve lenne trailer, attól tartok ugyanúgy rábólintanék bárkiére, mert a trailerekben a leg- pillanatok vannak összegyűjtve és az valahogy a Másik vonatkozásában fokozottan csábító lenne, mert annál jobban, mint ahogyan Tonio Kröger megfogalmazza a legmélyebb és leglappangóbb szerelmem nekem is a szőkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetre méltókat és közönségeseket rajongja körül.

A véletlenről

Nem bántam, hogy túl hangos a zene és ha szeretném érteni mit mond, közel kell hajolnom hozzá.
A levegő füllesztő volt azon az estén, ellenben a füle hideg, ahogy az arcomhoz ért. Megállapítottuk, hogy aranyosak vagyunk, hogy lassúzunk, pedig a zenekar órákkal ezelőtt játszott utoljára lassú dalt. Ahogy a vállára hajtottam a fejem be kellett vallanom magamnak valamit.
Hogy nem érzek semmit.
Nem csak iránta nem, azok iránt sem, akikkel búfelejtésképp találkoztam az elmúlt időszakban.
A sok deci vodka nyomását a homlokomban bezzeg egyből megéreztem. Amikor már nógattam a többieket, hogy zizzenjünk le az afterről, még pár percre mindennél szorosabban megöleltük egymást. Nyilván szeretethiányos és ittas állapotunkban pont erre, egymásra volt szükségünk, hogy segítsünk a másiknak átlendülni valaki máson. Neki sikerült is, én viszont hazafelé menet újra azon az érzelmi csigalépcsőn találtam magam, amin felfelé haladok ugyan, de mégse látok két lépcsőfoknál tovább, így nem tudhatom hogy mikor jön el a körbe-körbe körözgetés vége és érek a lépcső tetejére végre.

Mert vegyük a szemfényvesztés eszközét alapul. Annyi önismeretet összetalicskáztam már huszonhat év alatt, hogy tudjam, Ted Bundynak is hagytam volna, hogy segítsen bepakolni a csomagtartómba. Egy parkban.
Közvetlenül sötétedés előtt.

Naiv vagyok és folyton reménykedem.

Az alaptörténetben április van, random hétfő éjjel. Könnyű minden és reményteli, mint amilyen ígéretesnek tűnhet a délelőtt egy szép reggel után. Benne minden lehetőséggel. Már éppen elhinném, hogy majd most jön az én időm, kezdi visszatörleszteni Pest mindazt, amit elvett tőlem és idáig zálogban tartott. Aztán mivel magasról lehet csak igazán nagyot zuhanni, megérzem, hogy ez a könnyedség nem más, mint a vihar előtti csend. Nem azért, mert konkrétan szemeregni kezd és a szemüvegemen lévő esőcseppeken át a város fényei pszichedelikus villódzásba kezdenek, hanem mert egy időben találkozom teljesen indokolatlanul egy vadidegennel és veszítek el valakit, aki egész életemben mellettem volt.
Srácot órákkal nagypapám halála előtt ismerem meg és onnantól kezdve papám temetése napjáig levelezünk. Mert igen, nem tudhatta, de úgy időzített, hogy pont a temetés előtt jelezte, hogy ő biza nem kér belőlem.
Megbeszélem magammal, hogy ennyi volt, mármint a srác jelentősége az életemben, pusztán figyelemelterelés. C'est tout. Nincs mit tovább ragozni, addig se kellett a gyásszal foglalkoznom, sőt, utána is nyugodtan foglalkozhattam azzal, hogy kikosaraztak.

A műdráma helyett tegyük fel inkább azt, hogy nincsenek véletlenek és okkal sodródnak mellénk emberek milliós nagyvárosokban vagy akár több tízezres fesztiválokon.
Mert itt a történet vége:

Úgy döntök nyomok egy PAUSE gombot. Míg ki van merevítve a kép arra várok, hogy egészséges mértékűre lelassuljon a szívverésem és felhívhassam Milos Formant, hogy megkérdezzem tőle, mégis mennyibe fájt ezt a 30k embert ide toborozni ahhoz, hogy a tömeg magából ilyen látványosan lökhesse ki mellém azt az EGY srácot, akin már két és fél hónapja próbálok túllendülni?! Gondolom ilyen lehet az, ha egy narkós talál az utcán teljesen véletlenül(!) két hét tisztaság után egy zacskó heroint. És akkor álljon ellen a kísértésnek és rugdalja arrébb az adagot, igaz? Mert ez csak annak az eszköze mennyire is eltökélt valaki. Álljon ellent, ez csak véletlen, semminek sem az eszköze. Pusztán véletlen egybeesés. 
PLAY. Hátat fordítok és azt mantrázom: csak az jelent valamit, amibe belelátom a jelentést. Egyedül úgyis kevés vagyok ehhez.

De inkább tegyük fel azt, hogy teljesen véletlen az, ha valakivel összefutunk, hogy ha valaki pont azon a napon született, mint a Másik és ő az egyetlen aki úgy tud hozzánk érni, hogy úgy érezzük nekünk őérte harcolnunk kell kézzel lábbal.
Tegyük fel azt, hogy a szikrát csak mi érezzük, mert még mindig hajlamosak vagyunk túlzásba esni, mert még mindig többet látunk bele eseményekbe, annak ellenére, hogy épp az ellenkezőjéről próbáljuk meg magunkat mindvégig meggyőzni.

Most épp a metrón utazunk, a kocsi végében és magunkat nézzük az ajtó üvegének tükröződésében ahogy a vaksötét alagútban suhanunk. Végigbambulom az utat, ő pedig megfogja a kezem mielőtt a megállónkhoz érnénk, rám néz és sóhajt egyet, mert pontosan tudja kire gondolok éppen. Szerinte a sors keze van a dologban, persze, csak éppen megint a középső ujját mutogatja nagy kegyesen. Amire vágyunk, az dukál nekünk és meg is szerezzük végső soron. Idegenbe nem vájja fogát a vágy. Kivéve, ha rólam van szó és egy srácról.
Tudja jól, hogy kevés is elég nekem ahhoz, hogy beleszeressek valakibe, szóval az nem is kihívás, főleg nem ebben a kurva kicsi városban. Na meg tudja, hogy olyan vagyok, mint Kerouac, mindent le akarok írni, ami azok mögött az ablakok mögött történik. De hát ez esetben ennél a pár sornál több most ebbe nem fér. Akkor meg miről is írnék, meg minek?
- De hát nekem is csak ennyi a kérdésem, hogy akkor meg ez mégis minek???!!!

Terápia 3.

Palotanegyed. Piszkos homlokzatú házak sormintája. Díszburkolatú utcák, aszfalt járdák.
Sehol egy szál fa.
Vagy csak egy résből kinövő kósza gaz.
Van, hogy ennyire meddőnek látszik a belváros.
Ilyenkor csak a képzeletemnek képes táptalajt biztosítani.
Itt, Pesten csírázik minden vágyam, ami ha csak egy pillanatra félre nézek, borostyánként futja be agyam minden zugát.
A spontán hajnalok, mint a mai is, a katalizátorok. Amikor a lelkem meztelenül hempereghet az ingerekben. Mert azok annyira kellenek csak, mint a levegő.
Búrezzentésnek.
Átmeneti megkönnyebbülésnek.  
Amikor röpködnek a világmegváltóbbnál világmegváltóbb gondolataink és egymást nyugtatjuk a holnapot illetően.
Mindketten a másikról hisszük azt, hogy biztos a dolgában és tudja mit csinál. Közben az egész élet egy nagy improvizáció.
Snitt.

Mondta, hogy most játsszuk azt, hogy ez, amin ülünk erkély, az egyetlen az egész városban. Ellátni innen tökre messze (igaziból is). A környező hegyvonulatokba veszik a horizont. Francia sanzon zene szól. Mert az totál indokolatlan. Olyan a város, mint egy hatalmas meder és azért mienk az erkély, mert nekünk kell az, hogy felülről láthassuk magunkat.

Snitt. 

Mi ketten fekszünk ott lenn, az úttesten. Egymás mellett, állítja colstokkal megmérte, pontosan 10 centire. Mereven, felfelé bámulunk és csak a lábainkat látjuk, ahogyan azok az erkély kovácsoltvas korlátján pihennek. Neki fehér tornacipője van, nekem fekete (igaziból is). Talán neki még a keze is látszik, meg rajta a karóra. Annak üveglapjáról néha, ha gesztikulál, az utcalámpák fényei a szemembe verődnek. Talán nekem a hajamat fújja a szél és ezért néha az erkélyen kívülre libben. Ezt még nem döntötte el, de szerinte úgy igazán művészi lenne a kép. A felsőtestünket alulról nem látjuk. Mert azt meg én döntöm el, hogy fenn mit csinálunk (igaziból is). Ölelkezhetünk, csókolózhatunk, felpofozhatom, vagy bámulhatjuk a tűzfalat megkukulva, hulla csendben. Ugyanolyan mereven, mint ahogyan a macskaköves út közepén fekszünk.

Az a málló vakolatú tűzfal, na az, az a szerelmünk elcseszett diadalíve.

Snitt.
Több kilós, porlepte, mélykék bársony függönyök. Fehérre festett ornamentikás ajtók, amiken át beszűrődik a szomszéd teremből jövő afterbuli tompa moraja. A lilás reflektorok még bekapcsolva, megvilágítják a színpad kétharmadát. A párnázott székek egymás mögött, két oldalt, ötösével glédában. Végig vonulok az üres termen, a középső soron, mintha esküdni igyekeznék éppen az oltár elé. A színpadhoz érek, mire a terem végéből lépteket hallok. Tudom, hogy ő az, nagyobbat dobban a szívem.

-Sosem tudsz időben érkezni?!

Még háttal állok neki, úgy válaszolok, hogy honnan tudja mégis mikorra akartam egyáltalán ideérni?!

Leülök a színpad szélére míg odaér. Leül mellém. Annyira helyesnek látom, mint még soha. Úgy kezdem lógatni a lábam, mintha a Balaton parton lennék egy öt éves, fagyiját nyaló kislány. Zavarban vagyok, nem tudom hányadán állunk most. Vagy hogy egyáltalán hányadán álltunk valaha. Amit bizton tudok, hogy van, hogy akkorára nő bennem az iránta érzett vágy, hogy saját gravitációs mezőt teremt körülöttem, ami a mélybe ránt magával mindent. Annak a mélységnek az alján meg a nem vagyok elég hozzá fekete lyuka tátong. Ő a rajongásom. A titkos, meg az örök. Legalábbis nem egynyári.

Snitt.
Nem dobáltuk sosem a melankólia Trevi-kútjába az ötforintosokat, mégis mindig visszatérünk a letargia melegágyához (de elvicceljük mielőtt súlya lenne bárminek is). Meglehet, hogy ezt a reggeli mélabút már a szél fújja elénk. Amikor derengeni kezd egyszerűen megtörik a varázs, bármi is legyen folyamatban, az elszublimál a sötétséggel. Maga után hagyva a hiányérzet karcoló érzését, hogy valamit elszalasztottunk. De nála nem is sajnálom. Őt nem megszerezni akarom, hanem megtartani. Az pedig az idő függvénye. Innen tudom mennyire fontos ő az én elhanyagolható mértékű, bár a maga nemében merész Budapestemben.

[...]
És ott álltam kibaszott Tennesse még kibaszottabb közepén, majd ezer mérföldre a komfortzónámtól már három kurva hónapja. Azon a ponton már eszméletlenül erősen és akaratosan akartam megtalálni azt amiért jöttem és nem is az volt a sarkalatos pont, hogy nem tudtam mit keresek, hanem hogy már a lelki éhenhalás küszöbén csak a menekülésre tudtam koncentrálni. Minden más szükségletem kielégítésének fontossága egyre inkább eltörpült emellett. A döbbenet az, hogy nem engedtem el a függőségemet egy pillanatig sem, nem jutottam el addig, hogy innentől baszok rá az egészre, hogy tudtam túl vagyok a nehezén és elengedtem a vágyat, már nem a részem. Nem. De nem is izzott a tetőfokán a megvonásokból fakadó feszültség. Nyilvánvalóan csillapodott és csak is kizárólag az idő függvényében, nem azért mert jobb belátásra bírtam magam észérvekkel, hanem elfáradtam. Elfáradtam vagy meguntam. Ilyen egyszerű.

[...]
Felkeltem éjszaka és hülyeséget akartam csinálni. Nem szerettem volna, akartam. Ez jellemző rám. Az akaratosság. Ami nem akarat. Hanem akaratosság. Lényegében hiszti és követelőzés. Elviselhetetlen.
Mondanám, hogy az agyam viszket magamtól ilyenkor, de az igazság az, hogy inkább a szívemet nyomja.
Az elérhetetlen?!
[...]
A böjt mire jó? Megtisztít? Közelebb hoz magamhoz? Lecsupaszít? Meggyőz valamiről vagy csak zerge baszta utakra sodor, hogy konfettikként ellepje mindennemű gondolatom, hogy aztán esős napokon az rárohadhasson?
Az enyészeté végső soron minden.
[...]
Akkor lelkesedem mikor látom valamiben a potenciált. Valakiben vagy valamiben, mint mikor az ember látja a viharfelhőket közeledni aztán a feketeségből, a pusztítást megelőző csendből és a felkerekedő szél erejéből arra következtet, hogy itt a természet tudj' Isten mit csinál majd azt' addig féli előre a vihart, míg az csendben odébbáll.
I am not your blowing wind I am the lightening.
[...]
A megerősítésre, az önigazolásra könnyű rálelni. Talán arra a legkönnyebb mind közül. Mert az az, ami az elkurvult gondolatokat kielégíteni képes. Mindegy hogy ki szerint, de háromféleképpen érhetünk el valamihez. Szívből jövő motivációval, agyból jövő logikai eszközökkel vagy vággyal. Testivel. Naná. Mert az egyszerűen nem fakadhat sem az agyból, sem a lélekből. Az valami ugyanannyira túldimenzionált dolog, mint akármilyen más hedonista bálvány.
[...]
Mindenki hazudik. És mind tudjuk miért teszi. A túlélésért. A könnyebb útért. Azért, hogy valamit megkerüljön, de a kerülőút az futóhomok. Minden esetben.
[...]
Kérdés, hogy ha tudnám, hogy háború lesz, hogyan készülnék fel rá? Kiélném magam vagy éppen visszafognám? Ez a két végleg van, mert biztos hogy nem viselkednek ugyanúgy. És itt a lényeg.
Hogy a gyakorlatban mégis így van. Ugyanúgy csinálom a dolgaimat, aztán meg én vagyok megsértődve, hogy nem jutok semmire. Ha egyszer nem is csinálok semmit másképpen akkor min csodálkozok?! Mi lesz ezúttal más? Mintha újra meg újra megnézném ugyanazt a filmet egy másik befejezés reményében.
[...]
Emlékszem amikor a Másikra ráírtam két hete, hogy szükségem van rá. Ennyit.
Majdnem 4 éve már, hogy úgy néztük a napfelkeltét Zamárdiban egy szerdai hajnalon, mint valami kibaszott bibliai jelenést. Az a nap egy autóroncsban indult. Vagy ért véget. Kitudja már. Piros pólóban volt és végig napszemüvegben, amit reggel fél hatkor vett le először és akkor láttam, hogy milyen szép, kék szemei vannak. Ott dőlt el, hogy a Déliből nem haza buszozok majd, hanem hozzá villamosozok el.
[...]
Nem emlékszem többre, mint hogy akkor a Hegedűs Gyula utcában lakott és ő se hitte egy percig se, hogy csak pisilni ugrok fel hozzá. Iszonyat szar kávét főzött, amit nem lehetett ihatóra felturbózni sem tejjel, sem cukorral. Laza csuklómozdulattal szerettem volna megszabadulni tőle. Csészéstül. Hogy kihajítom a harmadikról. Ezen nevetett először. Olyan őszintén meg minden. Most is hallom, ha nagyon akarom.
Nekem ez volt már akkor is a legnagyobb bók, amit bárkitől kaphatok.
[...]
Ágyba vittem a crushom. Leszarom a hogyant, mert az eredmény a felmutatható. Minden más szubjektív. Ha azt nézem, nem is nagy munkával értem el, hogy manifesztálódjon egy túlmisztifikálás. Bár nem is csont nélkül. Sőt.
Az élet azt mondta, nesze Renko, ha annyira akarod, tudod mit? Odaadom. Tessék. Vidd. Baszd el TE a dolgot, ahogy képességeidtől csak kitelik. Egy rossz megvalósulás nagyobb szenvedés melegágya, mint a végtelen várakozás, majd megtanulod. Ebben az esetben biztosan. Önbecsülésem a béka segge alá került, bár volt honnan zuhannia. Túlságosan is biztató mértékben éreztem úgy, hogy az én kezemben van az irányítás. Sokat akart a szarka, nem bírta a farka.
Back to feel like a piece of shit.
Ekkor írtam rá a Másikra, hogy szükségem van rá. Válaszolt is sallangmentesen.
Hétfő. 23.00. Deák.
Ekkor sem gondolkoztam csak feltettem a seggem a buszra és elindultam. Nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy a crushom az utolsó cérnaszála valami ígéretesnek.
Bármi ígéretesnek. Impulzusoknak. Lehetőségnek.
Az, hogy megközelíthetetlennek tartottam, fixáltam. Azzal, hogy profánná tettem, egyszeriben mulandóvá vált.
Determináltam.
Ez az, amit a Másikkal sosem csináltam. Nem vártam el semmit, csak szerettem, ha ott volt. Talán ő volt az, aki keresett magától is, de az is lehet, hogy őt sikeresebben manipuláltam. Nem pörgettem se előre a képkockáinkat, se hátra. Csak jelen volt. Az, ami volt, volt és kész. Mert nem mutat semmi sem túl önmagán. Soha. Semmi.
[...]
Meg persze Ő hagyta és viszonzott. Érzelmeket, intellektualitást, elvontságot. A kölcsönösség a kulcs. A crushomhoz kevés voltam egyedül. Vagy éppen sok. Ez már annak a függvénye ki szemszögéből nézzük. De minek néznénk? Ő már háttal áll.
[...]
Viszont a Másik előttem.
[...]
Itt a szemerkélő esőben a Deák téri templomnál. Zsebre tett kézzel, totál türelmesen vár rám, pedig késésben vagyok, mint mindig. Gondolkozás nélkül megfogom a kezét és elindulunk. Mindkettőnk szájából csak ennyi hangzik el, hogy Szia. És ez az, amit a legjobban szeretek. Az ezer szónál is többet jelentő csendet. Hogy nem kell indoklás, körítés. Semmi felesleg.
[...]
A Kazinczy utcában lakik már és rövidebb a haja. A félmosolya a régi. Kávét még mindig nem tud főzni, nem is ez a dolga. Megkérdezi mi a francért vagyok itt és nem Seattleben. Másokat az ilyen kérdésekért szívlapáttal kergetném, de ő más. Állítja, hogy neki is én. Azzal bizonygatja, hogy más csajra nem adja ám a szakadt daft punkos pólóját, mert egyiknek se olyan formás a melle benne, ahogy a kivágásnál sejtelmeskedik, mint nekem. Ő mondja így, hogy sejtelmeskedik. Ekkor van az, hogy megkérem rá had meséljek. Hogy légyszi, hallgasson meg, mert ő az akivel ki kell beszélnem a crushos sztorim stációit.
40 perc az amíg ő fekszik mellettem én meg törökülésben nagyrészt a körmeimet piszkálva vagy magam elé bámulva csak mondom a magamét mintha kérdezne. Standard öt percenként majdnem félbeszakítom magam, hogy ez a szánalom netovábbja és ettől mégis mit remélek?! De inkább folytatom. A teljesség igénye nélkül. Mire ő a monológom után felül. Beül elém szembe, ugyanúgy törökülésben, mintha meditálni készülnénk. Megfogja a kezeimet és azt mondja:
Totál egyszerű miért nem ment neked. Mert te szerelmes vagy belém. Te még mindig szerelmes vagy. Nem a rossz emberbe, csak rosszkor. Időzíteni nem tudsz csak. Úgy mondom ezt, mintha az meg rajtad múlna.
Timing. Decisions. Luck.
Hagyom, hogy megcsókoljon. Hagyom, hogy irányítson. Hagyom, mert meggyőzött. Hagyom, mert jelenleg bízom benne. Hagyom, hogy megjegyezzem az illatát, hogy arról majd beugorjon, hogy a szerelmi életem egy kibaszott Kundera regény. Az olcsóbbik fajta. A fantáziátlan. Amikor a fő momentum az, amikor a Másik a hajamat a bal kezével elsimítja az útból, ha kell és az olyan természetes. Amikor éppen egy perccel tovább tart valami, mint ameddig kellene. Mint ameddig meg lehetne úszni sérülés nélkül.
[...]
Ha becsukom a szemem, úgy tompul.

Terápia

Nyáron a 43 fokban szeltük át a kelet washingtoni sivatagot. Olvadt az aszfalt. A rádióban a The Who-s Behind Blue Eyes szólt és mi úgy énekeltük, mintha himnusz lenne. Akkor és ott könnyű volt minden én meg boldog voltam. Nem csak utólag, hanem akkor és ott is.
[...]
Csonting hatolt a hideg szél, át a katonai viharkabáton is, de mi mindez ellenére bokáig álltunk az óceánban.
Érezni akartam a homokot, megragadni a pillanatot, hogy most itt állhatok és újra nem fogok. Három réteg ruhában. Májusban. Ocean Shoresban.
Mason kinevetett. 38 éves volt. Három lány apja. A legkisebb Rainbow dashnek öltözve szaladgált mögöttünk pár méterre és bottal hadonászott, amiről mindenféle hínárszerű növény lógott, amitől undorodtam. Felemelte a szandálomat, hogy ne vigye el a hullám és a távolba mutatott a másik kezével, hogy arra nyugatra már csak kelet van. És újfent nevetett. Volt a mosolyában valami magával ragadó. Ami elég lett volna bármihez. Azt mondta a feleségének szar a humorérzéke, így ő a többi nőben azt keresi. Akkor már én nevettem. Viccesnek tartott én meg életem bókjának. Három napig sátoroztunk együtt.

[...]
Beültem a Negyedik sugárút és University sarkán lévő Starbucksban és rendeltem egy decaf salted caramel moccachinot a meleg baristától, ami gusztustalanul émelyítő volt. Úgy értem a kávé. Úgy döntöttem, hogy egy hajléktalannak adom majd és többet nem próbálkozok a hangzatos szezonális termékekkel. Azért leültem egy asztalhoz, mert kaptam éppen egy whatsapp üzenetet.  Beszélgetni kezdtünk. Másfél órát. Közben megittam a kávém. Olyan volt mintha ott lett volna ő is, pedig 9 ezer kilométerrel arrébb épp lefekvéshez készülődött. Akkor áthidaltunk valamit.
[...]
Hazafelé a buszmegállóban találkoztam a hajléktalan sráccal, akit Jasonnek hívtak és mindig ugyanazon a ponton üldögélt hétvégente. A táblájára az volt írva, hogy nincs senkije és bárminek örül. Kedves szónak is. Szemüveges volt, jóképű, ápolt és mindig törökülésben olvasott. Nem vettem rá magam soha, hogy leüljek vele beszélgetni, amit bánok. A krimi könyveimet utolsó seattle-i napomon neki szerettem volna adni, de aznap nem volt a helyén. Egész nap cipeltem a táskámban hátha. Gondolok rá azóta is. A könyveimet végül a börtönbe küldtem a raboknak egy antikváriumon keresztül. A krimi könyveimet. Nem gondoltam éppen át.

[...]
Egy kötelező cluster meetingen egy west seattle-i parkban volt az összejövetel. Mákos sütit sütöttem, amitől az amerikai szülők felháborodtak. Élveztem a kulturális különbséget. Végtére is ez volt a program célja. A kvíz nyolcadik kérdésére én voltam a válasz. Karrierem csúcsának éreztem. [...] Még áprilisban egy görkorcsolyás retro partin megismertem egy finn lányt. Valahogy mellém került az oktatáson, ahol képtelen voltam megtanulni, vagyis igazából nem mertem, a korcsolya elejére erősített gumiizével fékezni és térdre rogyni. Ő segített. Egy hullámhosszon voltunk. Hazavittem utána. Capitol hill-en lakott és akkor vezettem át először Seattle-n. Sokat beszéltünk a HIM-ről és Helsinkiről. Nem is tudtam, hogy ennyit lehet egyáltalán. El is felejtettem őt rögtön. De ezen a parkos meetingen találkoztunk újra. Kavicsokat dobáltunk a tengerbe. És akkor sajnáltam, hogy egyikünk se leszbikus. Ő volt életem második olyan velem azonosnemű egyéne, aki tetszett. Sosem találkoztunk kettesben, mert neki is tetszettem. Már nem tartjuk a kapcsolatot.
[...]
Csoportos német órákat vettem a bellevue-i főiskolán. Egyszer a Harlan Coben kinézetű 50 év körüli csávóval kerültem párba. Azt játszottam, hogy mindig más ember mellé ültem és titkoltam mivel foglalkozom. Amit elsőnek mondtak, azt mondtam azzal. Szórakoztató volt. Neki mondtam el egyedül valójában mit keresek itt. Chicagoból jött és mikor mi lettünk a csoport legjobbjai öklöztünk egyet, mint Lake Cityben szokás. Bírtam őt. Már nem emlékszem a nevére se, de tudta a számokat németül.
[...]
A nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy meglegyenek keresztelve az unokái. Meghívtak engem is a ceremóniára. Ötüket keresztelték egy lutheránus templomban Des Moinsban. Előtte mise is volt. Power Point bemutatóval, basszus gitárral, ég felé emelt kezekkel és tánccal, ingyenes applikációval. Teljesen új és másmilyen templomi élmény volt. Volt egy imádságos pont amikor elsírtam magam, mert akkor ért célba Justin szeptemberi üzenete arról, hogy ennek az egész küzdelemnek élet/túlélés címén mégis mi értelme van: az emberek történetei. A szemszögük szubjektivitása. Hogy mindenki különleges, fontos, érdekes. Hogy egy valamit is érő történethez mennyi minden kell.
[...]

kétezertizennégyről

Sikerült már megírnom az év első napjaiban egy mondhatni klasszikus évértékelőt, de akkor nem látva még a fényt az alagút végén, az kissé hisztizősre sikeredett.
Piszkozatban megvan.
Nekem sem tetszett az a hangvétel (és az utóbbi időben már emiatt magamat is untam) ezért nem lett belőle poszt.
Ugyanis a tavalyi év elég viszontagságosra sikeredett.
Próbálok arra koncentrálni, hogy mi az ami öt év múlva is nyomni fog a latba és akkor már egyből jobb színben tűnik fel az egész. Hiszen az számít, hogy az amerikai bakancslistámat kimaxoltam. Hellyel-közzel ugyan, de úgy érzem, hogy sikerült elérnem azt, amiért anno nekivágtam az egész hercehurcának. Ugyanakkor meg is volt az ára, nem anyagilag, hanem leginkább lelkileg.
A dolgok miértjén -úgy értem azon, hogy egyes eseményeket hogyan élek meg, miként reagálok adott szituációkban- sokat agyaltam és elemezgettem magam és másokat.
Sok dologra rájöttem saját magammal kapcsolatban. Hogy milyen is vagyok valójában. Határozottan fejlődtem, de leginkább csiszolódott a személyiségem.
Mivel a napok lassan telnek, de az évek seccpecc, így az a 9 hónap, amit kinn töltöttem egyszerre tűnt örökkévalóságnak és egy szempillantásnyinak. Konkrétan mikor már Londonban császkáltam sohamegnemtörténtnek tűnt az egész. Egy részletesebb flessnek. Valamint egy helyben toporgásnak. És végső soron ezért jöttem haza.
Mert amit úgy 5 éve összekolbászolok, az jól esik és feltölt, de felül is írja a hosszútávú terveimet. Én döntöttem így. Akkor is mikor úgy döntöttem, hogy világot látni fogok és akkor is mikor úgy, hogy elég volt a jóból, mert a korlátlanság is zsákutca.
Nem bánom, nyilván nem hirtelen ötlettől vezérelve tettem ezt.
Bár most hazudtam, mert mégiscsak bánom nyilván, de csak azért, mert megszerettem és meg is szoktam a washingtoni életem, no meg hogy már a rossz élmények halványodnak és minden emlékem kész szentimentáléba kezd átcsapni. És megszoktam azt is, hogy mindig van B terv, most viszont... nincs.
Meglehet, hogy úgy ahogy volt ez az amerikai project ez egyszerűen túl lett gondolva. Ez nem feltétlen baj, de lehet a korral jár. Az előre gondolkodás. Már nem a mi lett volna ha a szorongás forrása hanem a mi lesz ha...
Én ehhez a programhoz, vagyis úgy mondom, ehhez az opcióhoz már túl tapasztalt voltam. Ha mondjuk 20 évesen vágtam volna neki, másról szólt volna biztosan (vagy csak naivabban), kérdés, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig tartott-e volna, de ez nem releváns, mert valószínűleg így, ahogy volt, így volt a leg intenzívebb és nem a mennyiség a fontos... Bevallom, abban reménykedem, hogy nem ez volt az egyetlen esélyem Amerikával. Mármint, hogy ott élhessek, azzal az eséllyel. De nem vágyom sokra, esküszöm. Sosem tettem. Csak próbálkozom. Néha nagy akarásnak nyögés a vége ugyan... de van konzekvencia.
Sokat sírtam tavaly, nem tagadom azt sem, bár nem reklámozom. Új mélységeit éltem át a depressziómnak. És nem, nem érzem, hogy ettől erősödtem volna. Hacsak az erősödés nem arroganciát jelent. Kétlem.
A legdurvább, hogy nem bánatomban, inkább tehetetlenség-érzetemben vagy azért, mert tudtam, hogy most jó és ez véget fog érni egyszer, ezért itattam az egereket. Azért mert rájöttem én is lehetek magányos és a honvágy is létező dolog, de inkább arra, hogy amit átélek azt senki nem lesz képes megérteni a későbbiekben, mert nem tudom megosztani, átadni, megörökíteni. Mert talán nem is interpretálható, kifejezhető vagy megosztható. Vagy ha az is, nem érdemes, mert nem különleges vagy érdekes, csak nekem, a szubjektumomnak fontos. De épp ezért iszonyú értékes.
Megdöbbentett, hogy szembesültem azzal, hogy maximalista vagyok és még makacs is. És hogy a kompromisszumképességem és rugalmasságom valamint önzetlenségem miatt mennyire ki tudnak (még mindig) használni. Főleg, hogy ezt hagyom, pusztán jófejségből. Vagy azért, mert én törődöm mással vagy azok érdekeivel. Balga dolog. Bár ebben már nem látom a nehézséget vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy pont leszarom.
Az igazság az, hogy az évek során sok barátot elvesztettem. Mert folyton költöztem. Azért. Tudom, ezt én választottam aka erről én tehetek, ezzel én fordultam el tőlük, nem ők hagytak el. Nem kevés barátság nem bírta a tér- és időbeli szakadékot, viszont ezt már nem is siratom. Mert a barátságok időszakosak, ahogyan az életben bármi más. Timeless, but soon gone. Semmi nem örök. Igen, idáig bírtam renCoelhozas nélkül. De a helyzet az, hogy tényleg minden körülményekhez kötött, behatárolt, szegmentálható.
Mivel még lógok (főleg magamnak) három hónapnyi USA fejezettel, így nem térek ki nagyon konkrét élményekre most, csak amellett nem tudok elmenni, hogy a kis skandináv lelkem mennyire boldog (vagy szabad) volt Kaliforniában. És hogy hogy forgatom magamban a tőrt ilyenkor, de nem is hittem vagy inkább reméltem volna, és ezért volt kibaszott jó 2014, hogy beleszeretek Amerikába. Nemes egyszerűséggel azért, mert otthon éreztem magam. Úgy éreztem végre megtaláltam a forma bedobóban azt a lyukat, amibe beledobható a formám, amire vagy én faragtam magam vagy Isten faragott, de ez nem is a lényeg, csak az, hogy illek oda. De: az életnek fura a humora ugye. Kisült, hogy életem crushja Amerika (a nyugati part). Mert fülig bele vagyok esve, de soha nem kapom meg. Mondjuk szeretem a crushjaim. Mert ők viszonylag fix pontjai az életemnek. Nem nagyképűségből használom angolul a crush szót, csak szerintem ez jobban kifejezi a fogalmat, mint egy szerelmem vagy nem is tudom mi jó rá szó. Mondjuk ezt úgy mondom mintha lenne egy tucat crushom, de egy kezemre kijut azért. A jó bennük (ha srác, ha földrajzi hely) az, hogy azt szerethetem bennük igazában, amit mögéjük/beléjük látok. És Amerika pont ilyen. Túlmisztifikált, idealizált és tipikus. Olyanra színezi az ember, amilyenre csak szeretné. Épp ezért szórakoztató. Amilyennek egy crushnak lennie kell. Hiánypótló. De ez kezd már áthajolni egy másik (már idei) témába.
Egy szó, mint száz, imádom.
Imádtam.
Az év túlnyomó részében elégedetlenkedtem, hogy márpedig ragaszkodnom kellett volna LA-hez, pedig tudom jól, hogy akkor meg más lenne a szívfájdalmam. Találnék okolható elrontott lépést. Félre ne értsétek, hálás voltam azért és megbecsültem minden nap, amim van, csak bökte pár dolog a csőrömet. Kezdetben összezavart, hogy nem tudtam megéri-e vajon egyáltalán változtatni dolgokon vagy csak egyszerűen bele kellene csak törődni abba, hogy az élet osztott bizonyos kártyákat és azzal kell játszani. Máig nem tudom a választ, bár a kérdést nem is rég tettem fel.
Többet imádkoztam össze tavaly, mint egész életemben. Nem azt állítom, hogy megtaláltam a hitem, de azért nagyobbra nyílt előttem a felsőbb hatalom kapuja, főleg miután találkoztam egy rehabos taggal és az életútjával. De erről talán egyszer máskor bővebben.
Tudom, hogy bárhova is kerülök vagy kerültem volna azt sikerülne megszoknom és valamit megszeretni benne. Seattle-ért is úgy dobban a szívem, mintha én szültem volna. Vagy ez is a korral jár, hogy nehéz az elválás, könnyebb a ragaszkodás. Kicsit meghaltam amikor elhagytam Seattle-t. Horcruxot csináltam a lelkem egy darabjából és elrejtettem a Negyedik és Madison sarkán. Csak jó emlékeim vannak a városról. Komolyan mondom. És ilyen még nem volt. Ha downtown voltam semmim nem fájt. Najó, egyszer feltörte a szandál a sarkam, de az fizikai ráhatással történt.
Szeretett Seattle es Kalifornia is. Nevada és Arizona már kevésbé, de az egy másik történet...
Azt akartam ebből a par sorból kihozni, hogy végső soron elégedett vagyok a tavalyi év teljesítményével. Bár amilyen magasra jutottam 2014-ben, olyan mélyre is. Küzdelmes es tanulságos év volt, az biztos. Sok új impulzus ért, amire nem tudom mikor lesz újra példa, de nem is kell, hogy folyton történjen valami, bár türelmesebb nem lettem tavaly sem. Sokféle emberrel találkoztam és újfajta helyeken jártam, ez számít úgyis, így nem szidom (már).
Végül pár random dolog tavalyról a teljesség igénye nélkül:
- Három macskával osztozkodtam a szobámon/ágyamon, vicces, hogy már elképzelhetetlennek tartom a macska nélküli létét.
- Iszonyatosan nagy mennyiségben hallgattam klasszikus rock és metál zenét.
- Thai kaja függő lettem és elkezdtem németül tanulni.
- Lett kontaktlencsém.
- Voltam Sounders FC meccsen.
- Csomó tipikus amerikai dologban részt vettem.
- Saját zöldségeket termesztettem (marihuánát nem!).
- Találkoztam a Blue October énekesével Seattleben és láttam The Rev dobszettjet Vegasban (kis rajongói áthidalás).
- Mosható pelenkát használtam a bébin, megtanultam horgolni, életemben először quadoztam, görkoriztam, kajakoztam, nyertem a bingón, vezettem automata autót és ipari fűnyíró gépet.
- Két új országban (USA, Kanada) jártam, ünnepeltem Függetlenség napját és beöltöztem Halloweenkor.
- Jártam 6 államban és többek közt New Yorkban, Los Angelesben, San Franciscóban és Las Vegasban.
- Utaztam lakókocsiban.
- Kempingeztem sivatagban (szélviharban).
- Megmártóztam a Csendes óceánban.
- Utaztam rendes, nem fapados repülőgéppel. 
- Elhajóztam az Alcatrazra.
- Felmásztam a Hollywood felirathoz.
- Többször volt dolgom indián rezervátumban, amiről gyökereiben változott meg a véleményem.
- Vettem polaroid gépet.
- Önkénteskedtem, két tanfolyamot elvégeztem amerikai fősulin, kiraktam vagy 10 db ezer darabos puzzlet, megtanítottam valakit kötni és elértem az arany szintet a Starbucks hűségprogramjában :D

2015-től nem várok se sokat, se keveset, csak munkát, kenyeret, seggemre tenyeret és minden jó lesz!
Talán 2014-re a 'Don't show me paradise and then fuckin' burn it down' idézet illik, 2015-re viszont a 'Success isn't about winning. It's about staying in the game, not quitting or letting someone make you quit.'