Norvégiából talán ez hiányzik a leginkább: a mentalitás. Magyarországon meg ebből van leginkább elegem. A pesszimizmusból, az irigységből és a képmutatásból. Ez utóbbi meghatározó megnyilvánulási felülete a Facebook. Úgyhogy töröltem minden ismerőst. Csak azért nem hibernáltam magam, mert a sulinak csoportja van, ahol kapjuk a tananyagot... Pedig bő egy éve már eleve csak álnéven voltam fenn korlátozott, szelektált ismerősökkel.
Ezért szeretek elutazni hosszabb időre, a.k.a. elköltözni valahová. Mert az egy ennél is jobb szűrő arra, hogy megtudja az ember, hogy ki támogatja igazán és áll az oldalán... Ebből már kitalálható, hogy igen, hivatalos: Amerikába készülök és megyek is. Így valószínűleg idővel inaktív lesz ez a blog, mert ez mégiscsak a hazai dolgaimat tárolja. Persze még idén várható frissítés, bár utazni nem készülök, csak talán a szokásos győri adventezést még megejtem.Talán Pozsony is lesz belőle, de majd meglátjuk.
Az itthon töltendő pár hónapomra(januárban tervezek menni) különösebb tervem nincs. Befejezni a pesti lakber sulit (decemberben vizsga). Szegeddel szakítottam, bár beiratkozni még lementem és így volt családi kiruccanás is 2 in 1.
Továbbra is a szívem csücske a város, sőt, én májusban már úgy vettem a nyakamba, hogy ott tervezek munkához jutni, suliba járni, lényegében letelepedni. De nem. Vagy még nem...
Amerikában egy évet szándékozok kinn lenni, APIA programmal, vagyis igazából 13 hónapot. Norvégia után azonban már nem is merek semmit se tervezni és kijelenteni, de nagyon-nagyon jó lenne, ha 2 évig vissza se néznék, mert egyszerűen jó lenne kinn. Meglátjuk. Optimista vagyok, vagyis inkább lelkes. Jövő titka meddig tart ez ki.
A legdurvább különbség mégsem az, hogy most egy másik kontinensre készülök, hanem az, hogy egyre kevesebb barátot hagyok itthon. Persze nem abból az okból, hogy lemorzsolódnak és eltávolodunk, hanem egyszerűen azért, mert már jó ideje ők is külföldön élnek. Az elmúlt hónapokban kettő közeli barátomnak intettem búcsút, így engem ez egyáltalán nem tart itthon mostmár. Ez a valóság. Ez van. Tudom azt is, hogy akármerre is voltam hosszabb távon külföldön, megtaláltam a magam társaságát, és hogy annak is megvan a maga rendje és módja és oka, hogy ha azok a "barátságok" már (aktívan legalábbis) nem tartanak. Van kivétel, persze. Az erősíti az előbbi megállapítást. Már az ilyesmi nem hangol le. Ilyen szempontból igenis önzőnek kell lenni és magunkra gondolni. Nem elveszettnek lenni bárki nélkül, hanem talpraesettnek lenni magunkban. Uh, most veszem észre, hogy Kunderás instant filozófiai gondolatokat közlök, de ez távol álljon tőlem. Csak tegnap fejeztem be A lét elviselhetetlen könnyűségét és még benne ragadtam...
Mostanában sokat olvasok. Többet, mint eddig, pedig eddig is könyvmoly voltam. Be is iratkoztam az esztergomi könyvtárba. Igen, így vénségemre. Nem voltam sosem ott a gimis éveim alatt (egy épületben vannak), sőt, egyetemen is csak ha kétszer jártam a könyvtár épületében, akkor is csak kísértem valakit. Gondoltam a Harry Potter megér annyit, hogy lezárjam vele a gyerekkoromat... Ebbe is csak nemrég gondoltam bele, valami 9gag-es poszt révén, hogy ez valami speckó dolog ez a Harry Potter generáció. Amihez én is tartozom ugye. Hisz' mikor megjelentek a könyvek pont annyi idős voltam, mint a főszereplők, és ahogy haladt az esemény regényben úgy, mint filmvásznon, úgy nőttünk velük mi is. Ebben azért van valami különlegesség, úgy mondom ezt, hogy tudom, hogy millió egy másik gyereket is ugyanúgy beszippantott ez az egész varázslóvilág. Sosem tartottam ugyan magam HP rajongónak és nem határozta meg az egyéni szubkultúrám, de azért láttam és mostmár olvastam is minden részt. És elkezdtem a sztori/karakterek mögé látni, mert gyerekként inkább az események izgalmas sorozata érdekelt, hogy győzzön Potter Voldemort felett, most már összetettebb a viszony(unk) és valahol sajnálom is Tom-ot ... :D A kedvencem, ha már így belementem, pedig nem állt szándékomban, az, hogy nekem Neville a legnagyobb hőse a sztorinak. Ő fejlődik benne a legtöbbet, bár hozzáteszem, hogy Harry nem is volt a szívem csücske sosem(főleg a regényben, ott néha kifejezetten idegesített is), inkább a Weasley-ket bírtam. De nem is ez a mindenkori kedvencem, hanem a partónus bűbáj, amit fel is varratnék magamra egy madár társaságában. Egyszerűen zseniális ahogy fel van építve, hogy a dementorok (minden rossz és depresszív) ellen megvéd a patrónus (állat), amit a legszebb emléked felidézésével hívsz elő...
Igen, a fentiekből is látszik, hogy sok minden nem történik velem az utóbbi időben :D De amúgy elvagyok, és annak ellenére, hogy különösebb tervem nincs 2013 hátralévő hónapaira, azért rajta vagyok az itthoni bakancslistám pipálgatásán. Jártam Dumaszínházban kiröhögni magam, de még rendes színházba is mennék, mert Szabó-Kimmel Tamás listás, hogy megnézzem LIVE. Kipróbáltunk két új helyet Tündivel Egomban. Mondjuk a Bazilika Panoráma termében lévő kávézót második alkalomra nem erőltetném, bár a kilátás tényleg eléggé adja, de valahogy a Dzsámiban nyílt kávézót jobbra értékelném.
De ez lehet azért van, mert annak ellenére, hogy milyen egyszerűen el lehet oda jutni és közel van, még ezelőtt nem voltam sosem a Dzsámiban, igaz, a kávézó része az nemrég nyitott, de nagyon jól ki van alakítva, bár mi már csak benn tudtunk iszogatni, mert utolért minket az ősz. Persze a Dzsáminál max az udvarra van kilátás, bár Dunaparton van, szóval aki messze el szeretne látni, a Bazilikába menjen, de csak akkor ha nem zavarja, hogy egy templomban issza a jegeskávéját... Kipipálhatom egyébként a Párkányi mozit (Danubius) is a listámról, oda is el szerettem volna menni mindig is, csak vagy nem vetítettek olyan filmet amit megnéztem volna, vagy én nem értem rá amikor vetítették. De az Elysiumot tökéletes időpontban adták, így megnéztük. Valahol szeretem az efféle sci-fi szerzeményeket, de a dublini Feledés/Oblivion után már idénre nem szerettem volna ebben a kategóriában kockáztatni (csak az tetszett benne, hogy Dublinban láttam :)) de nálam az év filmje. Főleg, hogy Matt Damon eddig számomra igencsak közömbös volt, de most rájöttem, hogy szeretem. Legalábbis az Elysiumban szerettem. Se az alaptörténet nem gagyi, se a kivitelezés. A Feledéssel ellentétben ezt ajánlom. Aztán még amit kifelejtettem a blog posztfolyamából, az talán az, hogy Ágival tartottunk egy pizzázós-filmnézős csajos estét Wekerlén. Ez azért fontos, mert én furcsa módon vonzódom a szocreál (tömeg)építészethez. Na nem a főirányhoz, ami a paneltömbökben Peržalkán kiteljesedik, hanem az alternatívabb irányhoz, ami például a Wekerle telep. Szerintem van benne valami báj, főleg ha kicsit elvonatkoztatunk. Igaz ami igaz, a legbájosabbak a platánfák és parkrészek. Azt viszont nem jelentem ki, hogy laknék is ott minden további nélkül, de a koncepció tetszik és sok hely van ami helyett nem hezitálnék oda költözni...
Kb ez volt az, ami önálló bejegyzésként nem állta volna meg a helyét, nem mondom, hogy így vegyítve megállja, de azért legyen meg valahol címszó alatt, it's done.
