Egyszerre vonz és taszít: a felhőkarcolók,
a forgalmas utcák, az összevissza embertömeg. Egy a lényeg: fasza hely,
látni/érezni kell! Persze csak futólag érintettem a várost, mert javarészt egy
hotel konferenciatermében voltam hermetikusan elzárva százhuszonhárom
másik vállalkozó kedvű fiatallal a világ minden pontjáról. Igazából a
sokféle ember, hátuk mögött a kitalálhatatlan történeteikkel, hogy miért
is vágtak ebbe bele, mi a céljuk ezzel, merre mennek tovább stb. az nyitja fel az ember
szemét igazán. Az egész egy jó önismereti tréning, az már bizonyos.
Most
először dolgozom közvetítő céggel és a konklúzióm annyi, hogy
amennyivel összetettebb így nekivágni a nagyvilágnak, annyival
nyugodtabbnak is érzem magam... legalább megszervezett és kipróbált
minden.
Még egy dolog ami leesett: hogy nincsenek távolságok. Sem az államokon belül, sem azon túl. Innen, 9
ezer
kilométerre Pesttől sem érzem, hogy igazán messze lennék bárhonnan is.
Honvágyam nincs, a megszokott
dolgaim hiányoznak/hiányoztak nyilván, de persze, ha (haza)költözöm, akkor
meg az itteniek
fognak (a rutin, a rutin...).
Ahogy felszállt a Seattle-i gép és láttam a várost és a fényáradatát felülről, azon nyomban elkezdett hiányozni NYC (és a 'szobatársaim'), nyilván mert tudtam, hogy ez a szakasz biztosan lezárult már és előttem a végtelen, képlékeny ismeretlen... Jöjjön az illusztráció, mielőtt giccsbe hajlok:
New York (Manhattan) a repülőtérről a szállodába (Tarrytown) menet
Manhatteni utcaképek; Greenwich Village-n sötétedés után suhantunk át busszal, de imádtam azt a városrészt, valamiért Stockbridge-re emlékeztetett...
Mad Men rajongóként azért az 5. sugárút...
street art, naná
a Rockefeller Center tetején
Manhattan felhőkarcolói, New York-ban tényleg minden olyan, mint a filmekben, de gyanítom, hogy más városban is
a Central Park felülről
Times Square
New Jersey - a Szabadság szobrot is láttam, csak éppen képet nem tudtam róla készíteni, mert kicsi volt és beleveszett a fényárba
Nyugati part -Seattle
Seattle első blikkre - a helyzet az, hogy ha suhanok az autópályán nyilván a 14 sávra figyelek, nincs időm kattintgatni a kormány mögül, pedig néha olyan hangulatosak a felhőkarcolók meg az egész városkép előttem (vagy mögöttem) pláne még ha Guns n roses szól a rádióban, hogy alig bírok magammal
egy képet azért muszáj volt lőnöm a volán mögül (GMC Sierra '01) ez volt az első utam a belvárosba, ezután úgy éreztem kijelenthetem, hogy tudok vezetni
Seattle látképe
Snoqualmie Falls- már akinek a Twin Peaks mond valamit
csak egy sima, tipikus kertváros
dolgozom a bakancslistám kajás pontján...meg azon is, hogy ne hízzak el :D
Northwestrack Vadaspark
Des Moines, igen, szükségem lesz másik objektívre
Mt Rainier
eddigi kedvenc helyem - Des Moines, WA
Monroe, WA
bakancslistához, szintén - görkori diszkó zenével és nyugdíjasokkal teli bowling pálya
Egy hónappal ezelőtt búcsút mondtam negyedszer is Magyarországnak, de először Európának: felültem a Budapest- Frankfurt- New York járatra, hogy megtudjam, vajon tényleg olyan-e Amerika, mint amilyennek a (rajz)filmekben mutatják. Tényleg!
Persze ennél fontosabb motiváció volt az, hogy megtudjam, van-e itt keresnivalóm vagy sem.
Létrehoztam- még szeptemberben, a tengerentúli project megvalósításának kezdetén - egy külön blogot, amit egészen addig írtam is, amíg meg nem érkeztem (fizikailag is)... Mindössze 3 bejegyzést tartalmazott, az első összefoglalta a minek, miért, hova (szeretnék) kérdéskört, a második kifejtette a (munka)helytalálás folyamatát, a harmadik pedig csak egy játsszak azokkal a kártyákkal, amiket úgy tűnik az élet osztott, de végtére is én húztam ki a pakliból konklúziót vonta le. Hogy miért hagytam abba a klasszik au pair blogolást, mielőtt elkezdtem volna? Mert... mert úgy gondoltam, nem kell nekem ehhez (külön) közönség. Megtartom a nagyját magamnak, hisz' a fele át se jönne/nem tudnám átadni, még akkor sem, ha itt lennétek mellettem 0-24, így bőven elég, ha magamnak jegyzetelgetek, mégpedig őszintén és oldschool módon, egy csinos kis damasztmintás füzetkébe. Továbbá konkrétan a munkáról úgysem esett volna szó, csak képek lettek volna sorba szedve, azt meg itt is lehet. A másik meg az, hogy belefáradtam. Fél évig vártam csak arra, hogy végre elindulhassak. Én, akinek gyengéje a dolgok kimenetének a türelemmel való kivárása, mert mindig kell valaminek történnie, mindig kell valamivel foglalatoskodni, garantáltan produktívnak érezni minden egyes napot stb., kivártam végülis, persze. Ugyanakkor 3 hónapig azt se tudtam keleti part vagy nyugati és a végén, amikor már megvolt, hogy nyugati, naná, hogy úgy éreztem a városnéző busz rossz oldalára ültem, a másik oldalra kellett volna ülnöm, hogy lássak is valamit...
Nyilvánvalóan a kezdetek kezdetén lelkesedtem, mint minden
új, izgalmas, ismeretlen, sokat ígérő, potenciális stb. dolog előtt, aztán jött a felismerés,
hogy ezt meg akkor most mégis minek akartam annyira?! A korral jár: vagy
azért, mert egyszerűen öregszem, vagy azért, mert a 25 évesek jobban
kételkednek magukban és döntéseikben, mint a 30 vagy 20 évesek. Sőt, ezt tudom is, mert az biztos, hogy 19 évesen, amikor először költöztem (Skócia),
akkor sokkal vakmerőbb, bátrabb voltam, vagy legalábbis tudatlanabb/óvatlanabb, mint most... Más tészta az is, hogy Amerikát nem is akartam annyira, illetve persze, hogy szerettem volna ide eljutni, pontosabban még mindig listásak azok a helyek, amik miatt ide vágytam, de legalább ez valami olyasmi. De, az igazság az, hogy sosem éreztem, hogy nekem ez az egész kell, mint egy falat kenyér, hogy Amerikát mindenáron. Hozzáteszem, nálam gyerekként - és később is - hatott az 'amerikai álom' propaganda. És ez nem feltétlenül rossz.
Egy-két támpont: perszehogy Kaliforniába (LA) szerettem volna menni elsődlegesen, aztán amikor elkezdtem böngészni az amerikai városokat, hamar leesett, hogy az én tökéletes helyem Colorado államban lenne és mondhatni eljátszottam a lehetőségemet, mert megijedtem a tökéletestől. Komolyan. Ennek örömére el is tört a lábam. De tényleg. Mielőtt belemagyaráznék valamit, ugrok is. Jöttek sorra az ajánlatok - 18 összesen- és idővel körvonalazódott bennem, hogy inkább nyugati part vagy -és csakis- New York. Adott is lett Manhattan, de visszakoztam. Nem tanultam a hibámból, vagy éppen jól tettem, mai napig fogalmam sincs és szerintem nem is lesz sosem. "There were no regrets only what-ifs."
Amikor megérkeztem ide, Washington államba, úgy éreztem egy hétig biztosan, hogy a kompromisszumkötés hülyeség és igenis, ki kell tartani a fő elképzelés mellett, nem szabad alább adni. Vívódtam, hogy mégis mi a nagyobb ellenállás-tanúsítás az élettel szemben, ha az ember beletörődik a helyzetébe vagy az, ha változtatni mer és tesz ellene? Az ember vagy azt bánja meg, hogy tesz a boldogtalansága/elégedetlensége ellen, vagy azt bánja meg, hogy nem tett ellene, így a válasz nem ez. A kimenetel az, hogy ki kell hozni az adott helyzetből a maximumot, akár mi sodortuk bele magunkat, akár az élet sodrott bele minket, az irreleváns... De nem is filozofálgatni jöttem, hanem szimplán 'naplót' írni.
A lényeg, hogy míg várakoztam, igen teljes 6 hónapot, ha nem többet, addig nagyon optimista voltam, derűlátó és pusztán a lehetőséget láttam ebben az amerikai dologban, hogy most belevágok és ilyen lehetőség egyszer van és ki kell használni. Na ezaz, hogy ez a ki KELL használni dolog, ez ment idő előtt az agyamra, de legalábbis gyakorolt nyomást rám. Túl sok időm volt rákészülni és ezt nem akartam. Talán ezért is vagyok türelmetlen. Ha nincs időm sem agyalni, sem aggódni, sem elvárásokat támasztani magammal vagy mással, akkor minden rendben és csak reagálok a történésre, sodródom az árral, de így...
Hogy a lelki instabilitás elérésében mennyi szerepet játszott a jetlag, azt is homály fedi, de nem is érdekes. A lényeg, hogy vége, elmúlt, legalábbis ez a része a történetnek. És valahol ez a frusztráció megoldása is (és a forrása is):"This never happened. It will shock you how much it never happened." És valahol itt tartok most, ha nem ott, hogy még fel se fogtam. Fel se fogtam, mert nem valóságos; vagy éppen pont túl hétköznapi és nem is nagy dolog az egész. Túl természetes, egyhangú, de mégis megvan rohadtmód a varázsa.
Néha érzem, hogy ez más, hogy ez valami, amire mindig is vártam/vágytam, vagy legalábbis igen, ez az lehet... amikor jó(l érzem magam), elkap a na igen, ez már azért valami érzés és az az a valami, ami kell, mint egy falat kenyér és azt is tudom, hogy kompromisszumokat márpedig kötni kell, valamit valamiért... és, hogy tényleg nem szabad aggódni, mert lesz, ami lesz, mindig lesz benne jó rész is... 9 ezer kilométerrel eltávolodva persze megvalósíthatóbbnak látszik minden otthon is, de ez illúzió. Megértettem azt is már, hogy határokat kell szabjak magamnak, értem ezt arra is, hogy korlátozzam a céljaim, álmaim, ha éppen úgy tetszik; és értem úgy is, hogy a hétköznapjaimat korlátozzam, apró célok elérését kitűzve magam elé, hogy fenntartsam a sikeresség érzetét.
