Részeg vagyok. Onnan tudom, hogy bizonygatom, hogy végig tudok menni a csíkon. A csíkot, azt én sem látom, csak a temérdek macskakövet a talpaim alatt. Ősz van és Portugália.A levegő langyos és fújdogál; vagy valaki kitartóan rám lehel a tömegben, hol jobbról, hol balról, kitudja; gondolom szemereg az eső is, vagy más valaki, mint az, aki lehelget, fentről köpködik. Úgy tűnik, hogy azok a nem autentikus mediterránok, akik nem lépcsős sikátorban, talpig fekete ruhában, gyökkettővel felfelé haladó öregasszonyok, azok erasmusos cserediákok és csak lehelnek meg köpködnek. Ez persze pillanatnyi impresszió, egy ecsetvonásnyi benyomás és természetesen nem igaz, mert az igazság az, hogy úgy tűnik itt a fiatalok csak tömörülni tudnak.
Egy parkban hempergek a fűben, már vizes a pulcsim a bal vállamnál, csak remélem, hogy nem ismeretlen eredetű húgytól; a szír srác Limp Bizkitet nyomat a youtuberól és annak ütemére szedegeti a száraz faleveleket a hajamból. A többiek smárolnak. Szerintem ocsmányan szomorú a szám amit hallgatunk, így inkább Brainst kezdek el dúdolni magamban, vagy talán be is teszem a mobilomról, gondolom a maximumom, mert csitítgatnak vagy próbálják túlvihogni a dubstepet és elterelni a gondolataimat, hogy az ott amúgy szemben vagy alattunk (hát már kérem kicsit elmozdult a horizont így hajnali háromra) az maga Lisszabon. Arról, de egyébként arról a dombról is ott(sok domb van!), kurva szép a naplemente, ne hagyjam ki. Én biza elhiszem, mert már saját magam rántom le a mélybe, a lelkem mocskos lucskos szentimentális mocsarába (de nem esek ám el, a macskaköves meredek lejtőkön lefelé rohangászva sem, mert nem vagyok ittas!). Nem tudnék választani az Irie Maffia és a Cloud9+ között. Ez a dilemmám oka. De szerencsémre, nem is kell választanom, így lenyugtatom magam, hogy nem létező problémán még annyira sincs értelme aggódni, mint létezőn. Hajtogatom továbbra is, hogy ez mennyire zseniális, főleg mert God give us BRAINS(!) to use és ekkor már valami híd alá rohanunk az eső elől, a többieket elhagytuk, onnan nézzük a táskámon ülve a tengert. Vagy ez már az óceán, mindegy, mert össze kezd mosódni minden, az éjszaka is a hajnallal, a gin is a rummal...
A poharak fenekére tisztán emlékszem még, ahogy azokat felemelem a kezemmel és az italon át torzulni kezd a világ. De legalábbis az albérlet téli palotája (értsd ivóhelysége). Még több macskakő, kékkel festett kerámia és mentalevél, igen, az a mojito miatt. Az egyik lakásban, ahol iszok a pár nap alatt, arabul valami felirat van
a wc felett, amit meg se próbálok értelmezni, de azért pofákat vágok,
hogy ez barátom, ez nagyon szürreális, és nem azért, mert a halendára
szelfizgetünk a szomszéd szobában, hanem már önmagában is. Vadidegen ország, vadidegen emberek, én így fújom meg a yolo-kürtöt. És a sárga villamost se feledjem már, azon a nagyon meredek utcán, ahogy lassan felfelé halad megtömve turistákkal és ahogy erőlködik felfelé, a seggem a kormánykeréknek döntöm, mikor feltűnik egyszeriben a város -az gyönyörű- és oldalvást a házak párkányaira felapplikált galambriasztó tüskék hada - az meg so harsh-.
Alkoholturizmus ez a javából. A portugál nyelv meg nem tetszik, a sok hülye s miatt, olyan bárgyúnak hangzik. Bevallom (neki is), hogy felejteni jöttem, hogy felülírjak egy asszociációt Lisszabonról, hogy lássam, hogy tényleg jó hely e (mint mások is mondják) vagy efféle, hogy kapcsoljak hozzá mást is, mint őt. Egy kudarcot vagy tudja halál már hogy definiáljam. Kell még, akarom, iszonyatosan, mint anno gyerekként a terhes barbiet; aztán mégis megvagyok nélküle. Az élet nem a böjtről szól, úgyhogy hagyom, hogy töltsenek még egy pohárral, de kompenzálásképp utolsó nap, mikor az összes ivócimbora lapátolja már az irodaházakban a GDP-t én is megemberelem magam és rendes turistaként veszek egy bögrét és 8 képeslapot ajándékba a legdrágább szuvenírosnál, plusz egy hűtőmágnest, amit már elhagyok aznap a saját táskámban, de egyszer csak meglesz...
Egyszer csak meglesz.
