A véletlenről

Nem bántam, hogy túl hangos a zene és ha szeretném érteni mit mond, közel kell hajolnom hozzá.
A levegő füllesztő volt azon az estén, ellenben a füle hideg, ahogy az arcomhoz ért. Megállapítottuk, hogy aranyosak vagyunk, hogy lassúzunk, pedig a zenekar órákkal ezelőtt játszott utoljára lassú dalt. Ahogy a vállára hajtottam a fejem be kellett vallanom magamnak valamit.
Hogy nem érzek semmit.
Nem csak iránta nem, azok iránt sem, akikkel búfelejtésképp találkoztam az elmúlt időszakban.
A sok deci vodka nyomását a homlokomban bezzeg egyből megéreztem. Amikor már nógattam a többieket, hogy zizzenjünk le az afterről, még pár percre mindennél szorosabban megöleltük egymást. Nyilván szeretethiányos és ittas állapotunkban pont erre, egymásra volt szükségünk, hogy segítsünk a másiknak átlendülni valaki máson. Neki sikerült is, én viszont hazafelé menet újra azon az érzelmi csigalépcsőn találtam magam, amin felfelé haladok ugyan, de mégse látok két lépcsőfoknál tovább, így nem tudhatom hogy mikor jön el a körbe-körbe körözgetés vége és érek a lépcső tetejére végre.

Mert vegyük a szemfényvesztés eszközét alapul. Annyi önismeretet összetalicskáztam már huszonhat év alatt, hogy tudjam, Ted Bundynak is hagytam volna, hogy segítsen bepakolni a csomagtartómba. Egy parkban.
Közvetlenül sötétedés előtt.

Naiv vagyok és folyton reménykedem.

Az alaptörténetben április van, random hétfő éjjel. Könnyű minden és reményteli, mint amilyen ígéretesnek tűnhet a délelőtt egy szép reggel után. Benne minden lehetőséggel. Már éppen elhinném, hogy majd most jön az én időm, kezdi visszatörleszteni Pest mindazt, amit elvett tőlem és idáig zálogban tartott. Aztán mivel magasról lehet csak igazán nagyot zuhanni, megérzem, hogy ez a könnyedség nem más, mint a vihar előtti csend. Nem azért, mert konkrétan szemeregni kezd és a szemüvegemen lévő esőcseppeken át a város fényei pszichedelikus villódzásba kezdenek, hanem mert egy időben találkozom teljesen indokolatlanul egy vadidegennel és veszítek el valakit, aki egész életemben mellettem volt.
Srácot órákkal nagypapám halála előtt ismerem meg és onnantól kezdve papám temetése napjáig levelezünk. Mert igen, nem tudhatta, de úgy időzített, hogy pont a temetés előtt jelezte, hogy ő biza nem kér belőlem.
Megbeszélem magammal, hogy ennyi volt, mármint a srác jelentősége az életemben, pusztán figyelemelterelés. C'est tout. Nincs mit tovább ragozni, addig se kellett a gyásszal foglalkoznom, sőt, utána is nyugodtan foglalkozhattam azzal, hogy kikosaraztak.

A műdráma helyett tegyük fel inkább azt, hogy nincsenek véletlenek és okkal sodródnak mellénk emberek milliós nagyvárosokban vagy akár több tízezres fesztiválokon.
Mert itt a történet vége:

Úgy döntök nyomok egy PAUSE gombot. Míg ki van merevítve a kép arra várok, hogy egészséges mértékűre lelassuljon a szívverésem és felhívhassam Milos Formant, hogy megkérdezzem tőle, mégis mennyibe fájt ezt a 30k embert ide toborozni ahhoz, hogy a tömeg magából ilyen látványosan lökhesse ki mellém azt az EGY srácot, akin már két és fél hónapja próbálok túllendülni?! Gondolom ilyen lehet az, ha egy narkós talál az utcán teljesen véletlenül(!) két hét tisztaság után egy zacskó heroint. És akkor álljon ellen a kísértésnek és rugdalja arrébb az adagot, igaz? Mert ez csak annak az eszköze mennyire is eltökélt valaki. Álljon ellent, ez csak véletlen, semminek sem az eszköze. Pusztán véletlen egybeesés. 
PLAY. Hátat fordítok és azt mantrázom: csak az jelent valamit, amibe belelátom a jelentést. Egyedül úgyis kevés vagyok ehhez.

De inkább tegyük fel azt, hogy teljesen véletlen az, ha valakivel összefutunk, hogy ha valaki pont azon a napon született, mint a Másik és ő az egyetlen aki úgy tud hozzánk érni, hogy úgy érezzük nekünk őérte harcolnunk kell kézzel lábbal.
Tegyük fel azt, hogy a szikrát csak mi érezzük, mert még mindig hajlamosak vagyunk túlzásba esni, mert még mindig többet látunk bele eseményekbe, annak ellenére, hogy épp az ellenkezőjéről próbáljuk meg magunkat mindvégig meggyőzni.

Most épp a metrón utazunk, a kocsi végében és magunkat nézzük az ajtó üvegének tükröződésében ahogy a vaksötét alagútban suhanunk. Végigbambulom az utat, ő pedig megfogja a kezem mielőtt a megállónkhoz érnénk, rám néz és sóhajt egyet, mert pontosan tudja kire gondolok éppen. Szerinte a sors keze van a dologban, persze, csak éppen megint a középső ujját mutogatja nagy kegyesen. Amire vágyunk, az dukál nekünk és meg is szerezzük végső soron. Idegenbe nem vájja fogát a vágy. Kivéve, ha rólam van szó és egy srácról.
Tudja jól, hogy kevés is elég nekem ahhoz, hogy beleszeressek valakibe, szóval az nem is kihívás, főleg nem ebben a kurva kicsi városban. Na meg tudja, hogy olyan vagyok, mint Kerouac, mindent le akarok írni, ami azok mögött az ablakok mögött történik. De hát ez esetben ennél a pár sornál több most ebbe nem fér. Akkor meg miről is írnék, meg minek?
- De hát nekem is csak ennyi a kérdésem, hogy akkor meg ez mégis minek???!!!