Part I.

Unplanned... does not mean unwanted or unloved. It just means life knew what I needed before even I did. 

Akkor ott, Szombathelyen, mikor az ágyon fekve összeírtuk egy kis cetli két oszlopába, hogy mi szól mellette és mi ellene, még egyáltalán nem döntöttük el a sorsát. Bár kezdettől fogva Dávid azt hangsúlyozta, azt kell szem előtt tartanunk, hogyan lehetünk a legboldogabbak.

Valahol szerettem volna leginkább egyszerűen csak abban hinni, hogy a gyerekek tudják kihez és mikor kell jönniük, és hogy az abortusz nem is lehet opció, az ő részéről sem.

Azt akartam tőle is hallani, hogy bármi van, megoldjuk, minden rendben lesz, és vágjunk bele, ketten evezünk ebben a csónakban, együtt csináljuk végig. De a tisztánlátás helyett leginkább pánikoltunk, és egyikünk sem jelentett ki semmit határozottan, egészen másnap reggelig. Iszonyatosan meg voltam ijedve és hajnali 3-kor csak azon járt az eszem, hogy elmeneküljek. Engem akkor nem érdekelt sem az előttünk álló tiroli hétvége, se semmi, csak az, hogy ezt az ügyet megtarthassam magamnak, hogy akkor úgy oldhassam meg, ahogy szeretném, és hogy csak én tartozzak felelősséggel bármilyen döntésért is. 

Konkrétan beültem az autóba több órás kimerítő sírás után az éjszaka közepén, talán be is indítottam a motort, de végül Dávid rávett, hogy ne induljak el...
 Reggel viszont eljutottam egészen a város végét jelző tábláig (ő úgy gondolta, max az utca végéig jutok majd), félreálltam egy egykori tsz mellékútjára, felhívtam apámat és közöltem vele, hogy terhes vagyok.
Ő pedig egyszerűen csak örült neki.

Mindez idő alatt Dávid is beszélt az anyjával, aki szintén örült, úgyhogy onnantól kezdve, legalább ő biztossá vált abban, hogy megtartjuk. És őszintén bevallom, hogy ezt akartam tőle hallani a nulladik pillanattól kezdve, onnantól, hogy megmutattam neki a két csíkos tesztet és borzasztóan bántott már eleve, hogy felmerült a másik lehetőségnek egyáltalán a megvitatása.
(leginkább attól tartva, hogy ha most nem vállaljuk, később, mikor szeretnénk, majd nem lehet...)

Egy teszt nem teszt, de nem is gondoltam, hogy többre lehet szükség, hisz elsőnél is biztos voltam abban, hogy túlreagálom a tüneteimet (mint pl. a mértéktelen resztelt máj spárgával), biztosan negatív lesz. 

Másnap az első osztrák Müllerben vettem két további tesztet. A harmadikra már nem volt szükség... 

A másodikon még erősebben látszódott a csík, mint az előzőn.

 Kiszámoltuk és a fogantatás időpontjára május vége jött ki, amikor Máltán nyaraltunk. 
Még itthon, felhívtam az orvosom, kértem időpontot. 

Rá következő héten a vizsgálat során viszont nem látott embriót, szívhangot sem talált, csak petezsákot, így korai terhességet állapított meg. Kaptam 3 héttel későbbre újabb időpontot.

 Nem is tudom mennyi minden zajlott le bennem ezidő alatt, de voltak napok, bevallom, amikor azt szerettem volna, hogy legközelebb se legyen szívhang, hogy addigra szívódjon fel a beágyazódás és élhessük tovább megszokott, tyúkszaros kis életünket. Viszont az idő túlnyomó részében (legbelül) azon drukkoltam, hogy legközelebb halljam a szívet és a dokinak legyen igaza, miszerint túl korán mentem csak, amúgy egészséges, élő babám van, csak még nagyon apró. 

Az újabb ultrahang időpontra is egyedül mentem, mert nem akartam csalódottságot vagy, hogy őszinte legyek semmilyen reakciót és/vagy érzelmet Dávid arcán látni, vagy hallani tőle bármi pátyolgatót is ezzel kapcsolatban. Így is tudtam, hogy támogat, hogy mellettem van, átbeszéltük az összes lehetséges eredményt, amit kaphatok. Úgy gondoltam, bármi is legyen a kimenetele ennek a vizsgálatnak, fix, hogy sírni fogok. De mégsem így volt. Mikor megláttam a monitoron a pulzáló kis szívet alig vártam, hogy felhívhassam és elmondhassam neki is, hogy minden rendben.

Az egész abortuszt téma, hogy egyáltalán felmerült azért van, mert határozottság hiányában pánikoltam és el-elbizonytalanodtam, amivel elbizonytalanítottam őt is. Nem tudtam mégis mit gondol, hányadán áll ez a kapcsolat, stabilitását illetően. Sírtam az ezt követő hetekben is, sokat, sokszor, nem csak a hormonok miatt. De valahol tudtam legbelül, a legönsajnálóbb és legönzőbb perceimben is, hogy tényleg mindennek úgy kell lennie, ahogy majd lesz és ő is csak kétségekkel teli és megerősítésre vár. 

Hiszen abból, hogy már hónapokkal ezelőtt elhangzott tőle, hogy velem szeretne családot, hogy elhangzott tőlem, hogy szerintem irtó cuki apuka lesz is látszik, hogy a baba nem nem tervezett, csak határozottan nem mostanra tervezett, bár konkrétan nem tettünk se ellene, se érte, azt hiszem így szokás ezt mondani. A legerősebb érve mindkettőnknek az volt, hogy záros határidőn belül úgyis ezt szeretnénk majd és együtt, akkor miért éppen ne most mikor amúgy is úgy alakult?!

Ami előttünk áll az életünk legnagyobb, legijesztőbb, legismeretlenebb kalandja, amire jóval korábban van lehetőségünk, mint terveztük, de attól még részt akarunk benne venni!

Több szempontból nem jó az időzítés, ám mégse tűnik már lenyugodva annyira drámainak, mint tűnt lehetetlennek az elején.

De létezik egyáltalán olyan, hogy ideális időpont? 

Ha azt nézem, korban nagyon is megfelelő idő ez ahhoz, hogy szüljek. Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, amiből szinte már ki is csúsztam (jó, ez túlzás. 28 leszek, Dávid amúgy 30). Persze ott van, hogy egy éve se vagyunk együtt, ám a kapcsolat kezdete óta komolyan és hosszú távra tervezünk, nem hisszük, hogy tényleg az eltelt hónapok/évek száma számítana a gyerekvállalásnál. 

Ami jobban visszatart, hogy nekem most lett munkám, ahol még nem vagyok véglegesítve és így nagy valószínűséggel, mert titkolni örökké nem tudom, nem is leszek és minden félelmem belefér egy majd gyes után gürcölhetek minimálbérért vízióba, ami elképesztően elkeserítő. Persze most már késő bánat, eddig kellett volna "gürcölnöm", hogy megteremtsem az ideális körülményeket a családalapításhoz, de eddig is leginkább azzal foglalkoztam, ami mindig is érdekelt és amit mindig is szerettem volna, amit a szívem diktált és egyetlenegy percig sem bántam ezt meg! A másik, hogy IMÁDOM ezt a munkát. Életemben nem akartam valahol ennyire dolgozni, mint mikor itt voltam interjún és az idő, amit itt tölthetek el a szülésig, nagyon-nagyon kevés.

Megijeszt az is, hogy mi van akkor, ha nekem ez marad, ha a végén ott maradok egy gyerekkel, munka nélkül, "karriert" feladva, ő meg szépen éli tovább világát, mert hiszen nekem, bennem a terhesség több változást, több lemondást jelent és lelépni neki még mindig könnyebb.
 (Kijelentettem Dávidnak, hogy eszébe ne jusson se megkérni a kezemet, se elvenni addig, míg terhes vagyok! Bár eleve mindketten tudjuk, hogy nem egy gyors házasságtól/hivatalossá tételtől lesz egy kapcsolat tartós...)

 Persze, ezek a "pánikrohamok" önös kis érdekekből születnek, azért mert nem érzem úgy, hogy kiéltem volna magam, azért mert kikecmeregtem éppen egy belgyógyászati tortúrából, ami miatt nem ehetem már sose azt, amit csak szeretnék stb. Mert az állapotot, hogy muszáj fehérliszt, cukor és élesztő nélkül folytatnom földi pályafutásomat hónapok alatt sikerült magamban helyre tennem, megoldást találnom, étrendet összeállítanom, megszoknom, gyógyszerrel kezelnem a tüneteket, de ezt a baba miatt dobhatom is ki nagyjából az ablakon, mert a hormonháztartás majd mindent megold olyan irányba, amilyen irányba csak szeretné. (Jelenleg jó irányba szerencsére.) 

Önző vagyok, tudom, még olyan miatt is aggódom néha, hogy meghízom, aztán majd ha mégis lefogyok egyszer, utána ernyedtté válok és megszűnök kívánatosnak lenni. Ciki, nem ciki, de ezt és így érzem és az, ha elmondhatom valakinek általában enyhít a terhen, max. röhögünk egyet rajta, kicsit kifigurázzuk esendőségem és ennyi. De egyesek, sajnos a többség, iszonyatosan beszűkültek és egysíkúak, mert szerintük onnantól kezdve, hogy terhes vagyok megszűnök individuumnak lenni, onnantól kezdve arra kellene csak koncentrálnom, hogy életet adjak valakinek, megteremtsem a megfelelő körülményeket (ezt én is így gondolom!maximalizmus powa), majd felneveljem őt, nem arra, hogy hova menjünk legközelebb (ne adj isten hármasban egy újszülöttel) getawayre vagy hova menjünk vacsorázni kettesben(!) randiszerdán vagy hogyan oldjuk meg babával jövőre a VOLT fesztivált. Hát biztos, hogy én nem ilyen lemondóan képzelem és nem ilyen életszemléletet szeretnék átadni majd a kölöknek!

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy javarészt pánikból és döntésképtelenség miatt (vagy éretlenségből fakadóan), rögtön a közeli barátaimhoz fordultam, kvázi segítségért, lelki támaszért, de nyilvánvalóan megerősítést kerestem elsősorban. Amit részben kaptam is, van, aki (a többség igazából) teljes mellszélességgel mellettem van és támogat, viszont egy barátságomnak kampec. Ahogyan nagyon sok felszínes kapcsolatomnak is már azóta kb, hogy hazaköltöztem Amerikából vagy előzőleg bárhonnan külföldről. De ez jól van így, felesleges energiavámpír, képmutató emberek nem kellenek, akikkel szemben folyton úgy érzem, hogy meg kell felelnem vagy ami még rosszabb, hogy el kell számolnom, meg kell indokolnom nekik minden tettem. Vannak olyanok, akik szerint eleve már minden felmerülő gondom csak hiszti lehet, hiszen párkapcsolatban élek, annyi legyen is elég, milyen gondom lehetne, ha van mellettem valaki?! Általában ezek azok a kisajátító emberek, akik mindaddig könnyen megsértődnek, ha nem velük töltöd a szabadidőd nagy részét, mígnem kapcsolatba kerülnek vagy anyukák nem lesznek... De el is kanyarodtam kicsit a fővonaltól, bár ez nyomta a lelkem, úgyhogy ki kellett jönnie.

A lényeg, hogy szépen lassan, mert időnk az nem tengernyi, de van, átállunk majd. Költözni már elköltöztünk, bár azt tettük is volna Nepomukli nélkül is, bár lehet nem a XI.kerületbe. Ja igen, mert így hívják.

Mikor aláírtunk az új albérlethez a papírokat, utána kiültünk a Feneketlen tóhoz és neveket választottunk. Persze van két rendes, anyakönyvezhető név is a tarsolyunkban, de az még titok, addig minek a Nepomuklin kívül bármit is használni, míg nem tudni, hogy fiú-e vagy lány?! Az meg még odébb van.

Addig pedig várjuk, álmodozunk, tervezgetünk, én néha megijedek és visszatérek pánikoló üzemmódba, aztán meglátom Dávidot Milmóval vagy mond valami iszonyat gejl, giccses daddy to be szösszenetet és akkor nagyon nagyon szerelmes leszek és biztos a dolgomban. Néha már totál természetes az egész.
De azt hiszem ez már csak ilyen hullámvasút lesz.

(2016. július)