Nyáron a 43 fokban szeltük át a kelet washingtoni sivatagot. Olvadt az aszfalt. A rádióban a The Who-s Behind Blue Eyes szólt és mi úgy énekeltük, mintha himnusz lenne. Akkor és ott könnyű volt minden én meg boldog voltam. Nem csak utólag, hanem akkor és ott is.
[...]
Csonting hatolt a hideg szél, át a katonai viharkabáton is, de mi mindez ellenére bokáig álltunk az óceánban.
Érezni akartam a homokot, megragadni a pillanatot, hogy most itt állhatok és újra nem fogok. Három réteg ruhában. Májusban. Ocean Shoresban.
Mason kinevetett. 38 éves volt. Három lány apja. A legkisebb Rainbow dashnek öltözve szaladgált mögöttünk pár méterre és bottal hadonászott, amiről mindenféle hínárszerű növény lógott, amitől undorodtam. Felemelte a szandálomat, hogy ne vigye el a hullám és a távolba mutatott a másik kezével, hogy arra nyugatra már csak kelet van. És újfent nevetett. Volt a mosolyában valami magával ragadó. Ami elég lett volna bármihez. Azt mondta a feleségének szar a humorérzéke, így ő a többi nőben azt keresi. Akkor már én nevettem. Viccesnek tartott én meg életem bókjának. Három napig sátoroztunk együtt.
[...]
Beültem a Negyedik sugárút és University sarkán lévő Starbucksban és rendeltem egy decaf salted caramel moccachinot a meleg baristától, ami gusztustalanul émelyítő volt. Úgy értem a kávé. Úgy döntöttem, hogy egy hajléktalannak adom majd és többet nem próbálkozok a hangzatos szezonális termékekkel. Azért leültem egy asztalhoz, mert kaptam éppen egy whatsapp üzenetet. Beszélgetni kezdtünk. Másfél órát. Közben megittam a kávém. Olyan volt mintha ott lett volna ő is, pedig 9 ezer kilométerrel arrébb épp lefekvéshez készülődött. Akkor áthidaltunk valamit.
[...]
Hazafelé a buszmegállóban találkoztam a hajléktalan sráccal, akit Jasonnek hívtak és mindig ugyanazon a ponton üldögélt hétvégente. A táblájára az volt írva, hogy nincs senkije és bárminek örül. Kedves szónak is. Szemüveges volt, jóképű, ápolt és mindig törökülésben olvasott. Nem vettem rá magam soha, hogy leüljek vele beszélgetni, amit bánok. A krimi könyveimet utolsó seattle-i napomon neki szerettem volna adni, de aznap nem volt a helyén. Egész nap cipeltem a táskámban hátha. Gondolok rá azóta is. A könyveimet végül a börtönbe küldtem a raboknak egy antikváriumon keresztül. A krimi könyveimet. Nem gondoltam éppen át.
[...]
Egy kötelező cluster meetingen egy west seattle-i parkban volt az összejövetel. Mákos sütit sütöttem, amitől az amerikai szülők felháborodtak. Élveztem a kulturális különbséget. Végtére is ez volt a program célja. A kvíz nyolcadik kérdésére én voltam a válasz. Karrierem csúcsának éreztem. [...] Még áprilisban egy görkorcsolyás retro partin megismertem egy finn lányt. Valahogy mellém került az oktatáson, ahol képtelen voltam megtanulni, vagyis igazából nem mertem, a korcsolya elejére erősített gumiizével fékezni és térdre rogyni. Ő segített. Egy hullámhosszon voltunk. Hazavittem utána. Capitol hill-en lakott és akkor vezettem át először Seattle-n. Sokat beszéltünk a HIM-ről és Helsinkiről. Nem is tudtam, hogy ennyit lehet egyáltalán. El is felejtettem őt rögtön. De ezen a parkos meetingen találkoztunk újra. Kavicsokat dobáltunk a tengerbe. És akkor sajnáltam, hogy egyikünk se leszbikus. Ő volt életem második olyan velem azonosnemű egyéne, aki tetszett. Sosem találkoztunk kettesben, mert neki is tetszettem. Már nem tartjuk a kapcsolatot.
[...]
Csoportos német órákat vettem a bellevue-i főiskolán. Egyszer a Harlan Coben kinézetű 50 év körüli csávóval kerültem párba. Azt játszottam, hogy mindig más ember mellé ültem és titkoltam mivel foglalkozom. Amit elsőnek mondtak, azt mondtam azzal. Szórakoztató volt. Neki mondtam el egyedül valójában mit keresek itt. Chicagoból jött és mikor mi lettünk a csoport legjobbjai öklöztünk egyet, mint Lake Cityben szokás. Bírtam őt. Már nem emlékszem a nevére se, de tudta a számokat németül.
[...]
A nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy meglegyenek keresztelve az unokái. Meghívtak engem is a ceremóniára. Ötüket keresztelték egy lutheránus templomban Des Moinsban. Előtte mise is volt. Power Point bemutatóval, basszus gitárral, ég felé emelt kezekkel és tánccal, ingyenes applikációval. Teljesen új és másmilyen templomi élmény volt. Volt egy imádságos pont amikor elsírtam magam, mert akkor ért célba Justin szeptemberi üzenete arról, hogy ennek az egész küzdelemnek élet/túlélés címén mégis mi értelme van: az emberek történetei. A szemszögük szubjektivitása. Hogy mindenki különleges, fontos, érdekes. Hogy egy valamit is érő történethez mennyi minden kell.
[...]
