Remélem nem veszed nagyon magadra

Figyu, neked nem olyannak tűnik innen a Balaton mintha a végtelenbe nyúlna, mint a tenger szokott a horizonton? Néha elhiteti velünk ez a mocsok tó, hogy a baktérítőig húzódik. Pedig ez itt csak a helyi végtelen. Az a végtelen, amit a Kárpát-medencében leginkább megengedhetünk magunknak. Azt mondtam már, hogy a déli partról mindig egy furcsa analógia jut eszembe, mondhatnám úgyis, hogy te jutsz eszembe, de nem akarom, hogy túlságosan magadra vedd. Tudod, ahogy mész egyre beljebb, távolodva a parttól, van pofája ennek a tónak néhol sekélyebbnek lenni, mint a parthoz közelebb. Pedig azt várnád, logikusan, hogy minél beljebbre mész, annál mélyebbre jutsz, de hát csaknem. Persze nem hibáztatom ezért. Téged se, nyugi. Mert hát mégsem mozoghatunk szélesebb spektrumon, mint amit a Kelet-európai kereteink megengednek. Pedig olyanok vagyunk, mi ketten, igen, mint egy Kundera regény szökevényei. Legalábbis lehetnénk azok. Megvan bennünk hozzá a potenciál. Milan csípne, tudom. Engem inkább, de ezt se vedd magadra, légyszi, mert azért mindjárt mondok valami aranyosat is, hátha megértesz valamit a bájos csehszlovák milliőből, amibe néha beleképzelem magunkat. Persze csakhogy ne folyton bokáig állva legyünk a Balatonban.

Tudod miért néztem a minap zavaróan közelről az arcod, mintha térképet próbálnék memorizálni, úgy koncentrálva? Mert reméltem, hogy ha elég hosszan nézlek, megjegyezve a legapróbb részleteit, majd bevésődik a legesendőbb tekinteted, ahogyan akkor nézel rám, amikor tudod hogy megadod, amire pontosan vágyom: ami éppen van, ahogyan így mi, ketten, egymásnak simulva itt-ott egyszerűen csak létezünk. Együtt. Mert tudnod kell, a letargia fajsúlya miatt, ez lesz az a tekintet, ami eszembe fog jutni akkor is, mikor más mellett ébredek. És szerelmes leszek. Szerelmes leszek, mert annyira más ő, mint te. De neked is kell még ám egy másik lány a legtorokszorítóbb érzéshez. Kell egy másik, akit ugyanígy ide hozhatsz, hogy aztán majd a teste vonaláról eszedbe jusson az én testem vonala és egy bárcsak. Hogy bárcsak újra úgy néznék rád, mint mikor mindennél jobban akartalak.

De ezt se veszed túlzottan magadra azért, ugye?! Ez is csak olyan, mint a helyi végtelen. Kárpát-medencei keretek között nekünk már csak ennyire futja.

Lábjegyzetek

A Balaton legkékebb zöldje, a Duna csillogása, sötétedő égen a lampionok fényei, a Szabadság híd zöldje, az ibizai házak vakító fehére, a vörös szőrszálak a szakálladban, a pizzaszél égett feketéje; az őszi fák aranysárga levelein átsütő nap vibrálása, a tenger illata, a fenyőerdők illata, vagy ahogy megcsap a kürtőskalács illata a büdös pályaudvarnál, a mindenkin másképp érződő kék MEXXé, az autópálya egyhangúsága, a Tisza-tó bája- és egyhangúsága; ködben a város épületeinek sziluettjei, a havas hegycsúcsok magassága, a szarkalábaid mélysége, a nyárutó szeplői (a tieid főleg), az utolsó méterek félmaratonon, a titkaink, a hajnali belváros kihaltsága-mint a munkaszüneti napoké; a szállodai ágynemű friss hidegje, ugyanezen friss hideg egy későnyári reggelen, és ugyanezen későnyári reggel megfoghatatlan könnyűsége; az ajkaid nedvessége, az augusztus keserédessége (mint a vasárnapoké), a falatokra felszeletelt gyümölcs plusz élvezeti értéke, a villámlás cikkcakkjai, a tüzijáték ropogása; amikor valami forróbb (a tested), mert hideg a kezem...

Alaptrauma

Ma úgy szállt a nyírfaszösz az út mellett, mintha havazna.
Néha olyan sűrűn, mintha valaki alaposan rázná ezt a kurva hógömböt, amibe zárva élünk. 
Furcsa módon persze, relaxáló nézni ezt a szöszinváziót, pedig én elvileg, legalábbis még érettségikor így volt, allergiás vagyok erre a szarra. Bár az is lehet, hogy akkor az érettségire voltam allergiás, nem ezekre az amorf pollenekre.

Annyira rohadt meleg volt aznap, csak úgy állt a tikkadt levegő a Bánomi lakótelepen, mintha meg se mozdult volna. Abban a totál szélcsendben és tapintható 30 fokban úgy éreztem a bőrömmel eggyé válik a matrózblúz, mire felérünk a gimiig.

Azóta csak egy ugyanilyen indokolatlanul meleg levegőjű tavaszi éjszaka maradt meg.

Abban az évben akkor volt először meleg, olyan érezni a levegőben, hogy úton van a kora nyár meleg. Hűvös volt persze utána a május, mint az anyámkínja, annyi eső leesett, mint előtte csak Angliában - persze előre nem tudhattam, hogy a nyár pótlóbusszal jön, mert azon a pár napon áprilisban, annyira ígeretes volt minden más is...
Még a Duna mentén sem voltak még szúnyogok, így az erkélyajtó nyitva maradhatott. Először tudott napközben annyira átmelegedni a ház fala, hogy naplemente után is ontotta ki magából a meleget; nem kellett pokróc, adta a hátunkra a hőt a vakolat, míg teljesen be nem sötétedett és én rájöhettem, hogy a létezésem egyik alaptraumája a LEHETNE.
Elsőnek azt akartam mondani, hogy a lehetett volna. De abban már ott van a fikarcnyi kis meg nem bánás, hogy megfáradtan, neadjisten kiégve, visszatekintve úgyse érte volna meg a sok hűhót az a jelentéktelen kis semmi, de hát elsőre a hype-ja mindennek nagy tud lenni. A lehetett volnában benne van a lemondás maga, a soha már be nem következő és annak elfogadása. 
Determináltabb jóval.
A LEHETNÉ-ben viszont ott van egyfajta feszültség, amely feszültség végtére is mozgatóerő, ott a remény a bekövetkezésre és ott van benne a jelen.
A most.
Az egyetlen dolog, ami van, ami számít, ami felfogható, tapintható, ami számomra a legfontosabb, mert én végtére is materialista vagyok, mert tapintani akarom, érezni akarom (őt), szó szerint érezni akarom a súly(á)t rajtam, hogy nehezedjen rám, hogy nyomjon, hogy kényelmetlen legyen, hogy már-már zavarjon, ahogy Marcit is, engem is az érdekelt mindig, ami fáj, vagy fájhat. Amiben benne van a potenciál arra, hogy nagyot üssön, na lehetőleg nem szó szerint, de azért legyen a pakliban.
. 
Megis mit adok en ezekhez az ideig oraig hozzam szegult emberekhez? Vagy ok hozzam?
Egy kellemes estet, egy jo dugast, kinos nevetest, viszonzott meg nem ertest, egy szal cigit, kolcsonbe esernyot, náthát?! Akaratlanul is jo tanacsot, ami visszhangzik a fejunkben halalunkig, konyhai praktikat vagy sértést, amit sose feledunk?!

Vannak kozosen birtokolt targyaink, erzelmeink, vagyaink, emlekeink, de a legfontosabb ugye, hogy a MOST?
A jelen leves a legtobb mi adhato/kaphato. 
Es en ezert szeretek valamit mindig ujra es ujra atelni, mindegy mennyire apró morzsanyi az, mert lehet igen, hogy csak egy csók, egy öleles, par perc vagy egy egyszerű atuto tekintet, oszontos gesztus, leplezhetetlen mimika, de akkor van a pillanat, ami ugyan csak egy pillanat, de letezik es legitim es tagadhatatlanul csak a mienk. 
. 
Annyira konnyengyorsan valtozik es valik jelentektelenne a legfontosabb is.
.
Éeeees íme, itt van a letezesem masik alaptraumaja a hatarfeszegetes.
Ez az egyik kedvenc perverziom, hogy kivel meddig lehet megis elmenni. Mi lesz mar tulzas, mi csapja ki vegleg a biztositekot. Mert nehogy mar egy banalis indok legyen a szakitook. Kreativ legyen az a szenvedes.
Megvan mindenkinek a sajat maga ketszazotvennel valo szaguldozasa es olyan keves az, aki miatt igazan jo es erdemes szenvedni.
. 
Egyszeruen belattam, hogy olyan vagyok, mint a korai Pearl Jam, konnyen tultolom a biciklit, mert abban alapbol sem voltam jo, hogy dramaturgiailag el tudjam helyezni hol kell valami vegere pontot tenni. 
Nem meglepo, hogy az en kalandom mindig is ott kezdodott, ahol az ut vegre veget ert.
Mert en szeretek elni, szeretek igy elni, intenziven, hogy megeljem teljes valojukban es kulonbozo melysegekben az erzelmeimet, akkor is ha sotetebbek a feketenel, ha keserubbek az epenel. Szeretem kielni a vagyaimat, vagy csak felkorbacsolni azokat a vegtelensegig, megelni a fordulatokat, kielemezni a kimeneteleket, igen, persze ezaltal neha onmarcangolni, ragodni feleslegesen a mi lett volna ha-kon, indokokat felkutatni, teljesen felesleges köröket lefutni, tokremenni, ujjaszuletni meg egyszer utoljara, de legfokeppen akarni igazan, athatoan valamit es megkapni.
Csakmostazegyszer.
.
.
.
Aznap este volt akkor abban az evben eloszor igazan meleg. Mikor nem zavart, hogy mar holnap van, megis vizes hajjal kell kapkodnom a labam hazafele, de legalabb egy pulcsi eleg volt, mert meleg szel fujt. Honnan is sejthettem volna, hogy mennyire hideg es esos lesz ezutan a majus, hogy a nyakunkba ejt majd a tavasz egy kifejlett novembert?! Ki se talaltam meg majd mit mondok, ha kerdezi persze, hol jartam, mire feltunt, hogy a macskakore van irva feher kretaval:
mond akarsz e jatszani mindent, mi elet.

Tudod jol, Dezső, vele akarok.

Látom én ám magam kívülről...

Látom én ám magam kívülről, ahogy ülök kinn a teraszon, a rattan széken, mosolygok, mert ugyanúgy hullanak a levelek a fákról és ugyanúgy még igazán melegít a nap, mint mikor nem tudtalak rávenni arra, hogy költözzünk Sukoróra, pedig ugye hogy milyen szép innen a Velencei-tó?! Ezért simán megéri nyaranta többet állni a dugóban lefele jövet az emhetesen.
Valahogy délután 2 fele járja, péntek van, szabadságon vagyok, a kávém teljesen kihűlve a kisasztalon, mert olvasok valamit belemerülve......
És akkor eszembe jut, ahogy először megcsókoltál.
Elbaszott módon a lépcsőházban történt, segítettél felvinni a lifthez az eper palántákat, amik egyébként még azon a nyáron, a gondozás erős hiányában kiszáradtak az erkélyemen.
Mikor csukódni kezdett a harmónika ajtó még integettem neked bájosan és szertelenül, de ahogy bezárult a külső is, kezdtem visszatartani a lélegzetemet amíg csak tudtam, mert érezni akartam -ha nem is lehetséges örökké- az illatodat. Amit egyébként olyan mélyre sikerült szívnom, hogy még évekig is éreztem, ha akartam, ha nem.

Pedig az a csók minden volt, csak jó nem, mégis vágytam az indokolatlanul puha szádra még hosszú ideig. Emlékszem, ahogy előtte szidtuk a többi autóst, hogy lehet így egymás hegyére, hátára parkolni, és emlékszem a zebrára is, ami csak 2,5 percenként váltott át.
Nekem az volt egyébként a kedvenc 2,5 percem veled, mikor vártuk az októberhuszonharmadikán, hogy zöldre váltson, és csak néztem a szemed, és az arcod, és hiába volt ott a város zaja,
bennünk CSEND volt.
Emlékszem még, hogy a szél a hajamat az arcomba fújta, és te úgy söpörted el a kezeddel az útból, mint utána azokon a
vasárnap hajnalokon és szombat éjszakákon, mikor végre megkaparinthattuk egymást.
Emlékszem tisztán az utolsó utunkra is.
Mikor otthon hazudtam, hogy le tudjak kicsit lépni, bulletproof, te vártál, a ház előtt álltál, járó motorral, én beültem melléd és tudtad, hogy minden hajnali részeg hezitáló üzenetedet elfelejtem, mert neked bizony elég egy mozdulat, hogy átnyúlj az anyósülésre, végig simíts a combomon és bele markolj a közepébe.
Ez volt a mi szikránk.
Mert meg tudtam ám róla magam győzni, hogy pótolható vagy, egészen addig, míg nem húztál magadhoz, míg nem emeltél fel a komódra, míg nem értél hozzám úgy, ahogy csak te tudtál.
A szorításodban benne volt minden, ahogy a mosolyodban a kisfiús szemtelenséged is.
Ahogy velem bántál, profán volt.
Vegytiszta testiség, és már tudom, hogy érzelmeket felesleges volt bele vinni, mert azt fekete lyukként nyelted el.
Tudtad te is jól, hogy a felkorbácsolt vágy volt köztünk a kulcs, hogy ez hétköznapi szinten sosem működhetett volna, csak így tömbösítve vagy éppen megvonva magadat időnként a másiktól, ez fűtötte az egészet.
Félő, hogy túlságosan ócska mód éltünk volna.
3,5 év mezsgyén való egyensúlyozás után beláttam végleg, elhangzott már minden, ami csak elhangozhat. Megtettünk mindent, amit megtehettünk és innen tényleg nincs tovább.
Én mégis még egyszer utoljára túlzásba akartam esni, a határnál jóval tovább menni, és igazán megsemmisülni, és végre újra kezdeni.

Mással.

Mert körbeértem.

Ott a Villányi kellős közepén, ahol minden egyes nap áthaladok, ott azon a végtelenül semmitmondó, jelentéktelen helyen ütött belém a kibaszott felismerés, hogy
k ö r b e é r t e m.

Voltam egyedül, voltam baratnő, voltam szerető, voltam anya. Lényegében feleség is, csak az eskü nélkül.
Te meg tudod mi voltál?
Egy visszautasíthatatlan balfasz.

Direkt kanyarodtál aznap is a rossz irányba, haza akartál még vinni engem utoljára, hogy legyek a konyhádban, támasszam a pultot, hogy érezd nincs ebben, bennem, semmi különleges, akartál még egyszer látni a tükörben, az ágyadon, akartad, hogy közben az arcodba harapjak, akartad, hogy ott legyen a pohár amiből ittam, másnap egész nap, hogy végül a barátnőd mosogathassa el, és úgy érezd vér profi vagy és jófiú, mert nem gyanakszik semmire. Zuhanyozatlanul küldtél haza, hogy én is vigyek belőled valamit oda, ahova amúgy soha nem engedtelek volna be. Túlságosan sok ideig probáltad magad meggyőzni arról, hogy nem fáj neked ugyanannyira, az, hogy másnak szültem. De hidd el, én is azon vagyok azóta is, hogy erről a tüskéről is majd elfeledkezzünk egyszer, ha majd egy még nagyobb, még jobban fogja bökni a szívünket.

De tudod mit? Ezúton bevallom, legyen egyszer igazad, tényleg szerelmes voltam beléd.