[...]
És ott álltam kibaszott Tennesse még kibaszottabb közepén, majd ezer mérföldre a komfortzónámtól már három kurva hónapja. Azon a ponton már eszméletlenül erősen és akaratosan akartam megtalálni azt amiért jöttem és nem is az volt a sarkalatos pont, hogy nem tudtam mit keresek, hanem hogy már a lelki éhenhalás küszöbén csak a menekülésre tudtam koncentrálni. Minden más szükségletem kielégítésének fontossága egyre inkább eltörpült emellett. A döbbenet az, hogy nem engedtem el a függőségemet egy pillanatig sem, nem jutottam el addig, hogy innentől baszok rá az egészre, hogy tudtam túl vagyok a nehezén és elengedtem a vágyat, már nem a részem. Nem. De nem is izzott a tetőfokán a megvonásokból fakadó feszültség. Nyilvánvalóan csillapodott és csak is kizárólag az idő függvényében, nem azért mert jobb belátásra bírtam magam észérvekkel, hanem elfáradtam. Elfáradtam vagy meguntam. Ilyen egyszerű.

[...]
Felkeltem éjszaka és hülyeséget akartam csinálni. Nem szerettem volna, akartam. Ez jellemző rám. Az akaratosság. Ami nem akarat. Hanem akaratosság. Lényegében hiszti és követelőzés. Elviselhetetlen.
Mondanám, hogy az agyam viszket magamtól ilyenkor, de az igazság az, hogy inkább a szívemet nyomja.
Az elérhetetlen?!
[...]
A böjt mire jó? Megtisztít? Közelebb hoz magamhoz? Lecsupaszít? Meggyőz valamiről vagy csak zerge baszta utakra sodor, hogy konfettikként ellepje mindennemű gondolatom, hogy aztán esős napokon az rárohadhasson?
Az enyészeté végső soron minden.
[...]
Akkor lelkesedem mikor látom valamiben a potenciált. Valakiben vagy valamiben, mint mikor az ember látja a viharfelhőket közeledni aztán a feketeségből, a pusztítást megelőző csendből és a felkerekedő szél erejéből arra következtet, hogy itt a természet tudj' Isten mit csinál majd azt' addig féli előre a vihart, míg az csendben odébbáll.
I am not your blowing wind I am the lightening.
[...]
A megerősítésre, az önigazolásra könnyű rálelni. Talán arra a legkönnyebb mind közül. Mert az az, ami az elkurvult gondolatokat kielégíteni képes. Mindegy hogy ki szerint, de háromféleképpen érhetünk el valamihez. Szívből jövő motivációval, agyból jövő logikai eszközökkel vagy vággyal. Testivel. Naná. Mert az egyszerűen nem fakadhat sem az agyból, sem a lélekből. Az valami ugyanannyira túldimenzionált dolog, mint akármilyen más hedonista bálvány.
[...]
Mindenki hazudik. És mind tudjuk miért teszi. A túlélésért. A könnyebb útért. Azért, hogy valamit megkerüljön, de a kerülőút az futóhomok. Minden esetben.
[...]
Kérdés, hogy ha tudnám, hogy háború lesz, hogyan készülnék fel rá? Kiélném magam vagy éppen visszafognám? Ez a két végleg van, mert biztos hogy nem viselkednek ugyanúgy. És itt a lényeg.
Hogy a gyakorlatban mégis így van. Ugyanúgy csinálom a dolgaimat, aztán meg én vagyok megsértődve, hogy nem jutok semmire. Ha egyszer nem is csinálok semmit másképpen akkor min csodálkozok?! Mi lesz ezúttal más? Mintha újra meg újra megnézném ugyanazt a filmet egy másik befejezés reményében.
[...]
Emlékszem amikor a Másikra ráírtam két hete, hogy szükségem van rá. Ennyit.
Majdnem 4 éve már, hogy úgy néztük a napfelkeltét Zamárdiban egy szerdai hajnalon, mint valami kibaszott bibliai jelenést. Az a nap egy autóroncsban indult. Vagy ért véget. Kitudja már. Piros pólóban volt és végig napszemüvegben, amit reggel fél hatkor vett le először és akkor láttam, hogy milyen szép, kék szemei vannak. Ott dőlt el, hogy a Déliből nem haza buszozok majd, hanem hozzá villamosozok el.
[...]
Nem emlékszem többre, mint hogy akkor a Hegedűs Gyula utcában lakott és ő se hitte egy percig se, hogy csak pisilni ugrok fel hozzá. Iszonyat szar kávét főzött, amit nem lehetett ihatóra felturbózni sem tejjel, sem cukorral. Laza csuklómozdulattal szerettem volna megszabadulni tőle. Csészéstül. Hogy kihajítom a harmadikról. Ezen nevetett először. Olyan őszintén meg minden. Most is hallom, ha nagyon akarom.
Nekem ez volt már akkor is a legnagyobb bók, amit bárkitől kaphatok.
[...]
Ágyba vittem a crushom. Leszarom a hogyant, mert az eredmény a felmutatható. Minden más szubjektív. Ha azt nézem, nem is nagy munkával értem el, hogy manifesztálódjon egy túlmisztifikálás. Bár nem is csont nélkül. Sőt.
Az élet azt mondta, nesze Renko, ha annyira akarod, tudod mit? Odaadom. Tessék. Vidd. Baszd el TE a dolgot, ahogy képességeidtől csak kitelik. Egy rossz megvalósulás nagyobb szenvedés melegágya, mint a végtelen várakozás, majd megtanulod. Ebben az esetben biztosan. Önbecsülésem a béka segge alá került, bár volt honnan zuhannia. Túlságosan is biztató mértékben éreztem úgy, hogy az én kezemben van az irányítás. Sokat akart a szarka, nem bírta a farka.
Back to feel like a piece of shit.
Ekkor írtam rá a Másikra, hogy szükségem van rá. Válaszolt is sallangmentesen.
Hétfő. 23.00. Deák.
Ekkor sem gondolkoztam csak feltettem a seggem a buszra és elindultam. Nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy a crushom az utolsó cérnaszála valami ígéretesnek.
Bármi ígéretesnek. Impulzusoknak. Lehetőségnek.
Az, hogy megközelíthetetlennek tartottam, fixáltam. Azzal, hogy profánná tettem, egyszeriben mulandóvá vált.
Determináltam.
Ez az, amit a Másikkal sosem csináltam. Nem vártam el semmit, csak szerettem, ha ott volt. Talán ő volt az, aki keresett magától is, de az is lehet, hogy őt sikeresebben manipuláltam. Nem pörgettem se előre a képkockáinkat, se hátra. Csak jelen volt. Az, ami volt, volt és kész. Mert nem mutat semmi sem túl önmagán. Soha. Semmi.
[...]
Meg persze Ő hagyta és viszonzott. Érzelmeket, intellektualitást, elvontságot. A kölcsönösség a kulcs. A crushomhoz kevés voltam egyedül. Vagy éppen sok. Ez már annak a függvénye ki szemszögéből nézzük. De minek néznénk? Ő már háttal áll.
[...]
Viszont a Másik előttem.
[...]
Itt a szemerkélő esőben a Deák téri templomnál. Zsebre tett kézzel, totál türelmesen vár rám, pedig késésben vagyok, mint mindig. Gondolkozás nélkül megfogom a kezét és elindulunk. Mindkettőnk szájából csak ennyi hangzik el, hogy Szia. És ez az, amit a legjobban szeretek. Az ezer szónál is többet jelentő csendet. Hogy nem kell indoklás, körítés. Semmi felesleg.
[...]
A Kazinczy utcában lakik már és rövidebb a haja. A félmosolya a régi. Kávét még mindig nem tud főzni, nem is ez a dolga. Megkérdezi mi a francért vagyok itt és nem Seattleben. Másokat az ilyen kérdésekért szívlapáttal kergetném, de ő más. Állítja, hogy neki is én. Azzal bizonygatja, hogy más csajra nem adja ám a szakadt daft punkos pólóját, mert egyiknek se olyan formás a melle benne, ahogy a kivágásnál sejtelmeskedik, mint nekem. Ő mondja így, hogy sejtelmeskedik. Ekkor van az, hogy megkérem rá had meséljek. Hogy légyszi, hallgasson meg, mert ő az akivel ki kell beszélnem a crushos sztorim stációit.
40 perc az amíg ő fekszik mellettem én meg törökülésben nagyrészt a körmeimet piszkálva vagy magam elé bámulva csak mondom a magamét mintha kérdezne. Standard öt percenként majdnem félbeszakítom magam, hogy ez a szánalom netovábbja és ettől mégis mit remélek?! De inkább folytatom. A teljesség igénye nélkül. Mire ő a monológom után felül. Beül elém szembe, ugyanúgy törökülésben, mintha meditálni készülnénk. Megfogja a kezeimet és azt mondja:
Totál egyszerű miért nem ment neked. Mert te szerelmes vagy belém. Te még mindig szerelmes vagy. Nem a rossz emberbe, csak rosszkor. Időzíteni nem tudsz csak. Úgy mondom ezt, mintha az meg rajtad múlna.
Timing. Decisions. Luck.
Hagyom, hogy megcsókoljon. Hagyom, hogy irányítson. Hagyom, mert meggyőzött. Hagyom, mert jelenleg bízom benne. Hagyom, hogy megjegyezzem az illatát, hogy arról majd beugorjon, hogy a szerelmi életem egy kibaszott Kundera regény. Az olcsóbbik fajta. A fantáziátlan. Amikor a fő momentum az, amikor a Másik a hajamat a bal kezével elsimítja az útból, ha kell és az olyan természetes. Amikor éppen egy perccel tovább tart valami, mint ameddig kellene. Mint ameddig meg lehetne úszni sérülés nélkül.
[...]
Ha becsukom a szemem, úgy tompul.