Annyira részletesen felépítettek ezek a vízióim és iszonyatosan gyökértelenek. Nincs hivatkozás, lábjegyzet, ok-okozat. In medias res az, ami van. Értelem sincs. A tudás nem tudja magát meglépni.
Emlékszem arra, amikor elmondtam, hogy ez így nem fog működni. Emlékszem arra- és most ugrálok az időben- mikor 1,5 év végére tettem pontot. A közös többszörös nem az, hogy ezeknek értelme lett, hogy esetleg látom, hogy egyes emberek miért jöttek, miért mentek... hanem, hogy látom magam kívülről. Vajon azért, mert már sokszor leperegtek, beugrott ez-az, akár, mint szabad asszociáció és voilá? Ma eszembe jutott a rák-grillezés a teraszon, a kertben, a tóparton, whatever. Eszembe jutott, hogy nem akkor találkoztunk először, mégis erre emlékszem. És arra mikor az utolsó napomon, de inkább az utolsó perceimben ott, velük, legurult az autója a felhajtón és elköszönt. Elköszöntünk. Tudtuk, hogy ez fix soha többé... Nem gondolom, hogy akkor mindenki utált, inkább csalódott. Nem bennem, én se bennük... mindenki a maga várakozásainak ellentétében találta magát.
Esetlegesség.
Nem hiába, nyilván... Azért a naivitás definícióját meghallgatnám tőle... Ennek sincs azóta se értelme, nem értem, csak tudom mennyire egyszerű minden(ki). Vagy ez megint csak nekem evidens... Nem az önismeret, hanem mások ismerete. Stresszhelyzet, váratlan szituáció, a meglepetés ereje, százas izzóként világíthat rá a másik félelmeire, hozhatja felszínre a szorongás okát...
Elmentem hozzá. Még akkor amikor havazott, bár márciust tapostuk javában, kellett már nekem a közelsége, így rávettem magam. Szükségem volt arra, hogy ő, teljesen passzívan kimondjon dolgokat, amiket csavarhatok, beleilleszthetem kispolgári életemre és jobban érezhessem magam. Egyszerűen jobban érezzem magam, hogy oké, szóval ki lehet a gondolataimat fejezni tisztességesen is.
Konvertálás.
Nem érdekel a mélypont oka, a miértje, akármilyen olvasata, csak az, hogy ettől, hogy szabadultam meg. ˝Sometimes I don´t know why we rather live or die˝
Vittem a damasztmintás határidőnaplóm, bekúsztam az utolsó sorba és hallgattam. Még sosem láttam szemüveg nélkül. Bár olyan régóta nem is ismerem. Jó, hogy tudom hol találjak rá- a végesség nem releváns. Azóta előléptették. Az azóta úgy 2-3 évet jelöl. Ez is egy részletes incepció.
Leginkább amerikás mondatokért mentem. Gondolom arrafelé, ilyenért templomba jár az ember. Nekem filozófusom van. De inkább eszme tárgynak, és tudásvágyó szubjektumom.
Kaptam klasszikus- romantikus elméleteket. Ennyi idő távlatából, azért letisztultak a jegyzeteim. Két napig vele álmodtam. Vagy éppen éltem.
˝We only live when we dream˝
Nélkülözhetetlen eszköz az irónia. Az saját magán túlra transzcendentál. Az segít egyedül megszabadulni az elérhetetlen elérhetetlenségétől való szenvedéstől. Az emberi létezés tragikus alapszerkezetétől. Lényegében Amerika. Az álmom. Nem úgy az álmom, hogy a vágyam, hanem az elsődleges értelemben vett álmom. És ehhez nem kell hallucinogén szer, ez a spanyolviasz. Útravaló: a megnyerhető haszon elérése a cél, hisz eleve vesztes a helyzet. Kell a francnak a modernség, a drámai, tragikus attitűd. Posztmodern akarok lenni, posztmodernnek kell lenni, aki játékos, aki az iróniával túllép a leküzdhetetlen deficiten, a tökéletesség hiányán. A végtelen várakozás jobb, mint egy rossz beteljesülés.
Eláruljam, nekem ki a felszámolhatatlan távolságtapasztalatom? Vagy inkább az, aki a precedense az elméletének? Én Jamesnek hívom.Ő az abszolútum, és az ő vonatkozásában jelentéktelenedik el minden... emberi kapcsolatom.
A lehetetlen ellentéte a szükségszerű.
Emlékszem, hogy egyszer a tóparton, a kertben, a teraszon, whatever, rákot grilleztünk. Mellettem ült egész este, bárhova ülhetett volna, ő mellém ült. Pucolta a rákot és undorító volt. Emlékszem, hogy másnap, amikor felkeltem, és ők a kertben, a tóparton, a teraszon, whatever, sátoroztak az éjjel, találkoztunk a konyhában. Szerettem azt a konyhát, minimalista- funkcionalista- modern, úgy magában szerettem, az emlékeimet, amik ott értek utol, azokat egyáltalán nem, csak azt, amikor a kávégépnél hirtelen mellettem termett és megpuszilt. Megpuszilt. Mindkét orcámra. Ezt utáltam a legjobban az összes franciában. Akkor nem.
Viszonyítás kérdése minden.
Neki nem jelentett annyit, mint nekem, de abban az 5 hétben ennél többet már csak egy kiságyból kilógó apró kéz szorítása jelentett... emlékszem a szoba enyhe marcipános illatára, ahogyan az automata árnyékoló elhomályosítja a szobát, arra ahogy a parkban a hintáknál minimálisan besüpped az eu kompatibilis gumis térkő, emlékszem a........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése