Persze ennél fontosabb motiváció volt az, hogy megtudjam, van-e itt keresnivalóm vagy sem.
Létrehoztam- még szeptemberben, a tengerentúli project megvalósításának kezdetén - egy külön blogot, amit egészen addig írtam is, amíg meg nem érkeztem (fizikailag is)... Mindössze 3 bejegyzést tartalmazott, az első összefoglalta a minek, miért, hova (szeretnék) kérdéskört, a második kifejtette a (munka)helytalálás folyamatát, a harmadik pedig csak egy játsszak azokkal a kártyákkal, amiket úgy tűnik az élet osztott, de végtére is én húztam ki a pakliból konklúziót vonta le. Hogy miért hagytam abba a klasszik au pair blogolást, mielőtt elkezdtem volna? Mert... mert úgy gondoltam, nem kell nekem ehhez (külön) közönség. Megtartom a nagyját magamnak, hisz' a fele át se jönne/nem tudnám átadni, még akkor sem, ha itt lennétek mellettem 0-24, így bőven elég, ha magamnak jegyzetelgetek, mégpedig őszintén és oldschool módon, egy csinos kis damasztmintás füzetkébe. Továbbá konkrétan a munkáról úgysem esett volna szó, csak képek lettek volna sorba szedve, azt meg itt is lehet. A másik meg az, hogy belefáradtam. Fél évig vártam csak arra, hogy végre elindulhassak. Én, akinek gyengéje a dolgok kimenetének a türelemmel való kivárása, mert mindig kell valaminek történnie, mindig kell valamivel foglalatoskodni, garantáltan produktívnak érezni minden egyes napot stb., kivártam végülis, persze. Ugyanakkor 3 hónapig azt se tudtam keleti part vagy nyugati és a végén, amikor már megvolt, hogy nyugati, naná, hogy úgy éreztem a városnéző busz rossz oldalára ültem, a másik oldalra kellett volna ülnöm, hogy lássak is valamit...
Nyilvánvalóan a kezdetek kezdetén lelkesedtem, mint minden új, izgalmas, ismeretlen, sokat ígérő, potenciális stb. dolog előtt, aztán jött a felismerés, hogy ezt meg akkor most mégis minek akartam annyira?! A korral jár: vagy azért, mert egyszerűen öregszem, vagy azért, mert a 25 évesek jobban kételkednek magukban és döntéseikben, mint a 30 vagy 20 évesek. Sőt, ezt tudom is, mert az biztos, hogy 19 évesen, amikor először költöztem (Skócia), akkor sokkal vakmerőbb, bátrabb voltam, vagy legalábbis tudatlanabb/óvatlanabb, mint most... Más tészta az is, hogy Amerikát nem is akartam annyira, illetve persze, hogy szerettem volna ide eljutni, pontosabban még mindig listásak azok a helyek, amik miatt ide vágytam, de legalább ez valami olyasmi. De, az igazság az, hogy sosem éreztem, hogy nekem ez az egész kell, mint egy falat kenyér, hogy Amerikát mindenáron. Hozzáteszem, nálam gyerekként - és később is - hatott az 'amerikai álom' propaganda. És ez nem feltétlenül rossz.
Egy-két támpont: perszehogy Kaliforniába (LA) szerettem volna menni elsődlegesen, aztán amikor elkezdtem böngészni az amerikai városokat, hamar leesett, hogy az én tökéletes helyem Colorado államban lenne és mondhatni eljátszottam a lehetőségemet, mert megijedtem a tökéletestől. Komolyan. Ennek örömére el is tört a lábam. De tényleg. Mielőtt belemagyaráznék valamit, ugrok is. Jöttek sorra az ajánlatok - 18 összesen- és idővel körvonalazódott bennem, hogy inkább nyugati part vagy -és csakis- New York. Adott is lett Manhattan, de visszakoztam. Nem tanultam a hibámból, vagy éppen jól tettem, mai napig fogalmam sincs és szerintem nem is lesz sosem. "There were no regrets only what-ifs."
Amikor megérkeztem ide, Washington államba, úgy éreztem egy hétig biztosan, hogy a kompromisszumkötés hülyeség és igenis, ki kell tartani a fő elképzelés mellett, nem szabad alább adni. Vívódtam, hogy mégis mi a nagyobb ellenállás-tanúsítás az élettel szemben, ha az ember beletörődik a helyzetébe vagy az, ha változtatni mer és tesz ellene? Az ember vagy azt bánja meg, hogy tesz a boldogtalansága/elégedetlensége ellen, vagy azt bánja meg, hogy nem tett ellene, így a válasz nem ez. A kimenetel az, hogy ki kell hozni az adott helyzetből a maximumot, akár mi sodortuk bele magunkat, akár az élet sodrott bele minket, az irreleváns... De nem is filozofálgatni jöttem, hanem szimplán 'naplót' írni.
A lényeg, hogy míg várakoztam, igen teljes 6 hónapot, ha nem többet, addig nagyon optimista voltam, derűlátó és pusztán a lehetőséget láttam ebben az amerikai dologban, hogy most belevágok és ilyen lehetőség egyszer van és ki kell használni. Na ezaz, hogy ez a ki KELL használni dolog, ez ment idő előtt az agyamra, de legalábbis gyakorolt nyomást rám. Túl sok időm volt rákészülni és ezt nem akartam. Talán ezért is vagyok türelmetlen. Ha nincs időm sem agyalni, sem aggódni, sem elvárásokat támasztani magammal vagy mással, akkor minden rendben és csak reagálok a történésre, sodródom az árral, de így...
Hogy a lelki instabilitás elérésében mennyi szerepet játszott a jetlag, azt is homály fedi, de nem is érdekes. A lényeg, hogy vége, elmúlt, legalábbis ez a része a történetnek. És valahol ez a frusztráció megoldása is (és a forrása is):"This never happened. It will shock you how much it never happened." És valahol itt tartok most, ha nem ott, hogy még fel se fogtam. Fel se fogtam, mert nem valóságos; vagy éppen pont túl hétköznapi és nem is nagy dolog az egész. Túl természetes, egyhangú, de mégis megvan rohadtmód a varázsa.
Néha érzem, hogy ez más, hogy ez valami, amire mindig is vártam/vágytam, vagy legalábbis igen, ez az lehet... amikor jó(l érzem magam), elkap a na igen, ez már azért valami érzés és az az a valami, ami kell, mint egy falat kenyér és azt is tudom, hogy kompromisszumokat márpedig kötni kell, valamit valamiért... és, hogy tényleg nem szabad aggódni, mert lesz, ami lesz, mindig lesz benne jó rész is... 9 ezer kilométerrel eltávolodva persze megvalósíthatóbbnak látszik minden otthon is, de ez illúzió. Megértettem azt is már, hogy határokat kell szabjak magamnak, értem ezt arra is, hogy korlátozzam a céljaim, álmaim, ha éppen úgy tetszik; és értem úgy is, hogy a hétköznapjaimat korlátozzam, apró célok elérését kitűzve magam elé, hogy fenntartsam a sikeresség érzetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése