Piszkozatban megvan.
Nekem sem tetszett az a hangvétel (és az utóbbi időben már emiatt magamat is untam) ezért nem lett belőle poszt.
Ugyanis a tavalyi év elég viszontagságosra sikeredett.
Próbálok arra koncentrálni, hogy mi az ami öt év múlva is nyomni fog a latba és akkor már egyből jobb színben tűnik fel az egész. Hiszen az számít, hogy az amerikai bakancslistámat kimaxoltam. Hellyel-közzel ugyan, de úgy érzem, hogy sikerült elérnem azt, amiért anno nekivágtam az egész hercehurcának. Ugyanakkor meg is volt az ára, nem anyagilag, hanem leginkább lelkileg.
A dolgok miértjén -úgy értem azon, hogy egyes eseményeket hogyan élek meg, miként reagálok adott szituációkban- sokat agyaltam és elemezgettem magam és másokat.
Sok dologra rájöttem saját magammal kapcsolatban. Hogy milyen is vagyok valójában. Határozottan fejlődtem, de leginkább csiszolódott a személyiségem.
Mivel a napok lassan telnek, de az évek seccpecc, így az a 9 hónap, amit kinn töltöttem egyszerre tűnt örökkévalóságnak és egy szempillantásnyinak. Konkrétan mikor már Londonban császkáltam sohamegnemtörténtnek tűnt az egész. Egy részletesebb flessnek. Valamint egy helyben toporgásnak. És végső soron ezért jöttem haza.
Mert amit úgy 5 éve összekolbászolok, az jól esik és feltölt, de felül is írja a hosszútávú terveimet. Én döntöttem így. Akkor is mikor úgy döntöttem, hogy világot látni fogok és akkor is mikor úgy, hogy elég volt a jóból, mert a korlátlanság is zsákutca.
Nem bánom, nyilván nem hirtelen ötlettől vezérelve tettem ezt.
Bár most hazudtam, mert mégiscsak bánom nyilván, de csak azért, mert megszerettem és meg is szoktam a washingtoni életem, no meg hogy már a rossz élmények halványodnak és minden emlékem kész szentimentáléba kezd átcsapni. És megszoktam azt is, hogy mindig van B terv, most viszont... nincs.
Meglehet, hogy úgy ahogy volt ez az amerikai project ez egyszerűen túl lett gondolva. Ez nem feltétlen baj, de lehet a korral jár. Az előre gondolkodás. Már nem a mi lett volna ha a szorongás forrása hanem a mi lesz ha...
Én ehhez a programhoz, vagyis úgy mondom, ehhez az opcióhoz már túl tapasztalt voltam. Ha mondjuk 20 évesen vágtam volna neki, másról szólt volna biztosan (vagy csak naivabban), kérdés, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig tartott-e volna, de ez nem releváns, mert valószínűleg így, ahogy volt, így volt a leg intenzívebb és nem a mennyiség a fontos... Bevallom, abban reménykedem, hogy nem ez volt az egyetlen esélyem Amerikával. Mármint, hogy ott élhessek, azzal az eséllyel. De nem vágyom sokra, esküszöm. Sosem tettem. Csak próbálkozom. Néha nagy akarásnak nyögés a vége ugyan... de van konzekvencia.
Sokat sírtam tavaly, nem tagadom azt sem, bár nem reklámozom. Új mélységeit éltem át a depressziómnak. És nem, nem érzem, hogy ettől erősödtem volna. Hacsak az erősödés nem arroganciát jelent. Kétlem.
A legdurvább, hogy nem bánatomban, inkább tehetetlenség-érzetemben vagy azért, mert tudtam, hogy most jó és ez véget fog érni egyszer, ezért itattam az egereket. Azért mert rájöttem én is lehetek magányos és a honvágy is létező dolog, de inkább arra, hogy amit átélek azt senki nem lesz képes megérteni a későbbiekben, mert nem tudom megosztani, átadni, megörökíteni. Mert talán nem is interpretálható, kifejezhető vagy megosztható. Vagy ha az is, nem érdemes, mert nem különleges vagy érdekes, csak nekem, a szubjektumomnak fontos. De épp ezért iszonyú értékes.
Megdöbbentett, hogy szembesültem azzal, hogy maximalista vagyok és még makacs is. És hogy a kompromisszumképességem és rugalmasságom valamint önzetlenségem miatt mennyire ki tudnak (még mindig) használni. Főleg, hogy ezt hagyom, pusztán jófejségből. Vagy azért, mert én törődöm mással vagy azok érdekeivel. Balga dolog. Bár ebben már nem látom a nehézséget vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy pont leszarom.
Az igazság az, hogy az évek során sok barátot elvesztettem. Mert folyton költöztem. Azért. Tudom, ezt én választottam aka erről én tehetek, ezzel én fordultam el tőlük, nem ők hagytak el. Nem kevés barátság nem bírta a tér- és időbeli szakadékot, viszont ezt már nem is siratom. Mert a barátságok időszakosak, ahogyan az életben bármi más. Timeless, but soon gone. Semmi nem örök. Igen, idáig bírtam renCoelhozas nélkül. De a helyzet az, hogy tényleg minden körülményekhez kötött, behatárolt, szegmentálható.
Mivel még lógok (főleg magamnak) három hónapnyi USA fejezettel, így nem térek ki nagyon konkrét élményekre most, csak amellett nem tudok elmenni, hogy a kis skandináv lelkem mennyire boldog (vagy szabad) volt Kaliforniában. És hogy hogy forgatom magamban a tőrt ilyenkor, de nem is hittem vagy inkább reméltem volna, és ezért volt kibaszott jó 2014, hogy beleszeretek Amerikába. Nemes egyszerűséggel azért, mert otthon éreztem magam. Úgy éreztem végre megtaláltam a forma bedobóban azt a lyukat, amibe beledobható a formám, amire vagy én faragtam magam vagy Isten faragott, de ez nem is a lényeg, csak az, hogy illek oda. De: az életnek fura a humora ugye. Kisült, hogy életem crushja Amerika (a nyugati part). Mert fülig bele vagyok esve, de soha nem kapom meg. Mondjuk szeretem a crushjaim. Mert ők viszonylag fix pontjai az életemnek. Nem nagyképűségből használom angolul a crush szót, csak szerintem ez jobban kifejezi a fogalmat, mint egy szerelmem vagy nem is tudom mi jó rá szó. Mondjuk ezt úgy mondom mintha lenne egy tucat crushom, de egy kezemre kijut azért. A jó bennük (ha srác, ha földrajzi hely) az, hogy azt szerethetem bennük igazában, amit mögéjük/beléjük látok. És Amerika pont ilyen. Túlmisztifikált, idealizált és tipikus. Olyanra színezi az ember, amilyenre csak szeretné. Épp ezért szórakoztató. Amilyennek egy crushnak lennie kell. Hiánypótló. De ez kezd már áthajolni egy másik (már idei) témába.
Egy szó, mint száz, imádom.
Imádtam.
Az év túlnyomó részében elégedetlenkedtem, hogy márpedig ragaszkodnom kellett volna LA-hez, pedig tudom jól, hogy akkor meg más lenne a szívfájdalmam. Találnék okolható elrontott lépést. Félre ne értsétek, hálás voltam azért és megbecsültem minden nap, amim van, csak bökte pár dolog a csőrömet. Kezdetben összezavart, hogy nem tudtam megéri-e vajon egyáltalán változtatni dolgokon vagy csak egyszerűen bele kellene csak törődni abba, hogy az élet osztott bizonyos kártyákat és azzal kell játszani. Máig nem tudom a választ, bár a kérdést nem is rég tettem fel.
Többet imádkoztam össze tavaly, mint egész életemben. Nem azt állítom, hogy megtaláltam a hitem, de azért nagyobbra nyílt előttem a felsőbb hatalom kapuja, főleg miután találkoztam egy rehabos taggal és az életútjával. De erről talán egyszer máskor bővebben.
Tudom, hogy bárhova is kerülök vagy kerültem volna azt sikerülne megszoknom és valamit megszeretni benne. Seattle-ért is úgy dobban a szívem, mintha én szültem volna. Vagy ez is a korral jár, hogy nehéz az elválás, könnyebb a ragaszkodás. Kicsit meghaltam amikor elhagytam Seattle-t. Horcruxot csináltam a lelkem egy darabjából és elrejtettem a Negyedik és Madison sarkán. Csak jó emlékeim vannak a városról. Komolyan mondom. És ilyen még nem volt. Ha downtown voltam semmim nem fájt. Najó, egyszer feltörte a szandál a sarkam, de az fizikai ráhatással történt.
Szeretett Seattle es Kalifornia is. Nevada és Arizona már kevésbé, de az egy másik történet...
Azt akartam ebből a par sorból kihozni, hogy végső soron elégedett vagyok a tavalyi év teljesítményével. Bár amilyen magasra jutottam 2014-ben, olyan mélyre is. Küzdelmes es tanulságos év volt, az biztos. Sok új impulzus ért, amire nem tudom mikor lesz újra példa, de nem is kell, hogy folyton történjen valami, bár türelmesebb nem lettem tavaly sem. Sokféle emberrel találkoztam és újfajta helyeken jártam, ez számít úgyis, így nem szidom (már).
Végül pár random dolog tavalyról a teljesség igénye nélkül:
- Három macskával osztozkodtam a szobámon/ágyamon, vicces, hogy már elképzelhetetlennek tartom a macska nélküli létét.
- Iszonyatosan nagy mennyiségben hallgattam klasszikus rock és metál zenét.
- Thai kaja függő lettem és elkezdtem németül tanulni.
- Lett kontaktlencsém.
- Voltam Sounders FC meccsen.
- Csomó tipikus amerikai dologban részt vettem.
- Saját zöldségeket termesztettem (marihuánát nem!).
- Találkoztam a Blue October énekesével Seattleben és láttam The Rev dobszettjet Vegasban (kis rajongói áthidalás).
- Mosható pelenkát használtam a bébin, megtanultam horgolni, életemben először quadoztam, görkoriztam, kajakoztam, nyertem a bingón, vezettem automata autót és ipari fűnyíró gépet.
- Két új országban (USA, Kanada) jártam, ünnepeltem Függetlenség napját és beöltöztem Halloweenkor.
- Jártam 6 államban és többek közt New Yorkban, Los Angelesben, San Franciscóban és Las Vegasban.
- Utaztam lakókocsiban.
- Kempingeztem sivatagban (szélviharban).
- Megmártóztam a Csendes óceánban.
- Utaztam rendes, nem fapados repülőgéppel.
- Elhajóztam az Alcatrazra.
- Felmásztam a Hollywood felirathoz.
- Többször volt dolgom indián rezervátumban, amiről gyökereiben változott meg a véleményem.
- Vettem polaroid gépet.
- Önkénteskedtem, két tanfolyamot elvégeztem amerikai fősulin, kiraktam vagy 10 db ezer darabos puzzlet, megtanítottam valakit kötni és elértem az arany szintet a Starbucks hűségprogramjában :D
2015-től nem várok se sokat, se keveset, csak munkát, kenyeret, seggemre tenyeret és minden jó lesz!
Talán 2014-re a 'Don't show me paradise and then fuckin' burn it down' idézet illik, 2015-re viszont a 'Success isn't about winning. It's about staying in the game, not quitting or letting someone make you quit.'
Az indiánrezervátumost kifejted majd?
VálaszTörlés