Terápia 3.

Palotanegyed. Piszkos homlokzatú házak sormintája. Díszburkolatú utcák, aszfalt járdák.
Sehol egy szál fa.
Vagy csak egy résből kinövő kósza gaz.
Van, hogy ennyire meddőnek látszik a belváros.
Ilyenkor csak a képzeletemnek képes táptalajt biztosítani.
Itt, Pesten csírázik minden vágyam, ami ha csak egy pillanatra félre nézek, borostyánként futja be agyam minden zugát.
A spontán hajnalok, mint a mai is, a katalizátorok. Amikor a lelkem meztelenül hempereghet az ingerekben. Mert azok annyira kellenek csak, mint a levegő.
Búrezzentésnek.
Átmeneti megkönnyebbülésnek.  
Amikor röpködnek a világmegváltóbbnál világmegváltóbb gondolataink és egymást nyugtatjuk a holnapot illetően.
Mindketten a másikról hisszük azt, hogy biztos a dolgában és tudja mit csinál. Közben az egész élet egy nagy improvizáció.
Snitt.

Mondta, hogy most játsszuk azt, hogy ez, amin ülünk erkély, az egyetlen az egész városban. Ellátni innen tökre messze (igaziból is). A környező hegyvonulatokba veszik a horizont. Francia sanzon zene szól. Mert az totál indokolatlan. Olyan a város, mint egy hatalmas meder és azért mienk az erkély, mert nekünk kell az, hogy felülről láthassuk magunkat.

Snitt. 

Mi ketten fekszünk ott lenn, az úttesten. Egymás mellett, állítja colstokkal megmérte, pontosan 10 centire. Mereven, felfelé bámulunk és csak a lábainkat látjuk, ahogyan azok az erkély kovácsoltvas korlátján pihennek. Neki fehér tornacipője van, nekem fekete (igaziból is). Talán neki még a keze is látszik, meg rajta a karóra. Annak üveglapjáról néha, ha gesztikulál, az utcalámpák fényei a szemembe verődnek. Talán nekem a hajamat fújja a szél és ezért néha az erkélyen kívülre libben. Ezt még nem döntötte el, de szerinte úgy igazán művészi lenne a kép. A felsőtestünket alulról nem látjuk. Mert azt meg én döntöm el, hogy fenn mit csinálunk (igaziból is). Ölelkezhetünk, csókolózhatunk, felpofozhatom, vagy bámulhatjuk a tűzfalat megkukulva, hulla csendben. Ugyanolyan mereven, mint ahogyan a macskaköves út közepén fekszünk.

Az a málló vakolatú tűzfal, na az, az a szerelmünk elcseszett diadalíve.

Snitt.
Több kilós, porlepte, mélykék bársony függönyök. Fehérre festett ornamentikás ajtók, amiken át beszűrődik a szomszéd teremből jövő afterbuli tompa moraja. A lilás reflektorok még bekapcsolva, megvilágítják a színpad kétharmadát. A párnázott székek egymás mögött, két oldalt, ötösével glédában. Végig vonulok az üres termen, a középső soron, mintha esküdni igyekeznék éppen az oltár elé. A színpadhoz érek, mire a terem végéből lépteket hallok. Tudom, hogy ő az, nagyobbat dobban a szívem.

-Sosem tudsz időben érkezni?!

Még háttal állok neki, úgy válaszolok, hogy honnan tudja mégis mikorra akartam egyáltalán ideérni?!

Leülök a színpad szélére míg odaér. Leül mellém. Annyira helyesnek látom, mint még soha. Úgy kezdem lógatni a lábam, mintha a Balaton parton lennék egy öt éves, fagyiját nyaló kislány. Zavarban vagyok, nem tudom hányadán állunk most. Vagy hogy egyáltalán hányadán álltunk valaha. Amit bizton tudok, hogy van, hogy akkorára nő bennem az iránta érzett vágy, hogy saját gravitációs mezőt teremt körülöttem, ami a mélybe ránt magával mindent. Annak a mélységnek az alján meg a nem vagyok elég hozzá fekete lyuka tátong. Ő a rajongásom. A titkos, meg az örök. Legalábbis nem egynyári.

Snitt.
Nem dobáltuk sosem a melankólia Trevi-kútjába az ötforintosokat, mégis mindig visszatérünk a letargia melegágyához (de elvicceljük mielőtt súlya lenne bárminek is). Meglehet, hogy ezt a reggeli mélabút már a szél fújja elénk. Amikor derengeni kezd egyszerűen megtörik a varázs, bármi is legyen folyamatban, az elszublimál a sötétséggel. Maga után hagyva a hiányérzet karcoló érzését, hogy valamit elszalasztottunk. De nála nem is sajnálom. Őt nem megszerezni akarom, hanem megtartani. Az pedig az idő függvénye. Innen tudom mennyire fontos ő az én elhanyagolható mértékű, bár a maga nemében merész Budapestemben.