Felvonás a nyárból

[...]
Állok a kapualj előtt, derékkal támasztva a korlátot. Egyik kezemben háromnegyedig rozéfröccsel töltött borospohár. Felfelé nézek a homlokzat irányába, a Másik cigizik a párkányon, kikönyökölve félig le a meredélybe. Látom, ahogyan a hamu aláhullik a szórt lámpafényben. Ez az utolsó nyári este az idén, érződik is a levegőben, hogy az évszak már tovaillanni készül. Innentől kezdve mintha majd súlya lenne a nappaloknak és éjszakáknak. Nyáron valahogy máshogy érnek egymásba a napszakok. Könnyedebb az átmenet a hangulatok között. Ez ősszel elnehezül és markánsabban különválik. Élesedik a határ, szinte kézzel fogható.
[...]
Felhívom.
Amint a füléhez emeli a mobilját bele is kezd:
-Minden felület egy üres vászon. Egyszer azt álmodtam, hogy nyakig bekenek festékkel egy lányt. Kifejezetten kielégülve ébredtem aznap. Mert minden egyes testrészét a két tulajdon kezemmel teljesen összekenhettem. Aprólékosan, finoman, rohadtul ráérve. Úgy nézett ki a bemázolás végére, mint egy kibaszott Van Gogh festmény. Mint például a Csillagos ég. Képzeld el úgy, hogy kis örvényekben, márványosan fedték a színek a bőrét. Érted, mindenhol. Aztán eltávolodtam kicsit tőle, hogy lássam egészben, milyen baszott tökéleteset alkottam. Mint ahogy a vásznat nézni szokás, tisztes távolságból. De mielőtt büszke lehettem volna arra, hogy mit alkottam, ahelyett, hogy közszemlére tettem volna ízibe', megkívántam inkább és egyszerűen megdugtam az alatta kiterített lepedőn. Mert művész vagyok, ja, de férfi jobban. Közben meg leizzadt róla az összes szín, de nem folyt ám össze, nem lett homogén, szürke vagy sárszerű, mint mikor már túl sok ecsetet kimosol a vizes edényben. Mert rohadtul érzékien is tudok dugni ugye.
Úgy fél percig csend van. Csak azt hallom a vonal másik végén, ahogyan szív egy slukkot majd a füstöt kifújja, mielőtt lezárná a történetet.
- Kurva elégedett voltam magammal, mert megalkottam életem művét. A csaj lelépett persze, festékmaradványokkal a hajában. El a picsába, a homályba veszett. De nekem megmaradt a lepedő és nézegethettem naphosszat a segglenyomatát.
Ezután leteszi a telefont, elnyomja a csikket a falon és beletuszkolja a főleg dekkel és esővízzel teli rozsdás konzervdobozba. Ezt ugyan nem látom lentről, de tudom, hogy így van.
Pár percen belül, kezében egy dobozos Heinekennel feltűnik velem szemben, bevágja maga mögött a kaput és elindulunk a Kertész utca irányába. Elmesélem, hogy a régi Hunniás időkben ide jártunk füvezni, ide ni, ahol most ez a falfirkás felszíni parkoló van százkilencven forintos óránkénti tarifával. De már nem, évek óta nem járunk sehova, mert leszoktam. Miért?- kérdi, mert lefeküdtem egyszer véletlenül a díleremmel és onnantól kezdve túl kínosnak ítéltem meg, már csak a fejemben is, a vásárló-fogyasztó szituációkat, így tiszta lettem inkább. Lófaszt hiszi ezt el, így prezentálom a valódi okot. Hogy a srác börtönben van, mert rajtaütött pár éve a BRFK vagy TEK vagy hogy is hívják ezeket a rajtaütő alakulatokat. Pont úgy kell elképzelni a lefülelését, mint ahogyan a híradóban mutatják. Az teljesen véletlenül megegyezik a valósággal. Semmi ámítás, mert a srác esetében is így volt. Nyilván ő is otthon készülődött az esti relax fürdéshez, megengedte a kádat már félig, ott állt a fürdősók előtt tanakodva magában egy szál hamisított Calvin Klein alsóban, mikor hirtelen éktelen kutyaugatás veri fel az utca népét, az meg már éppen idegesen tépné fel az ajtót, hogy kiordítson, de bumm, rátörik az ajtót. Felvétel is van róla, ahogy leteperik a hideg járólapra és csattan a sörhasa. Fekszik ott, mint akinek game over, a gumikacsa meg ott röhög a kád szélén.
Megáll.
Csak néz rám komolyan és megkérdezi, honnan szedek össze ennyi faszságot, de tényleg.
Vállat vonok és folytatjuk az utunkat végig a Wesselényin, italainkkal a kezünkben, mintha valami félresikerült open air tárlatvezetésen lennénk hozzá nem értő műkedvelők. Azok a sznob fajtából ám, akik státuszuk fenntartása céljából járnak kiállításokra és könyvbemutatókra.
[...]

Pesti alsó rakpart. Rohadt nagy idill, a várnegyed csillog villog szemközt, mint egy giccses kėpeslap. Az ég meg tök fura, mintha vihar készülődne, a felhők narancssárgák, talán az urbánus fényszennyezéstől, és valami elképesztő sebességgel haladnak, ahogyan forog a föld. A város totál csendes már, hajnali 4 fele járhat és újra magunk vagyunk. Random popdalok szövegein vihogunk, a Gellért hegy veri vissza a nevetésünket, a hallásom még nem százas, tompa a koncert zajaitól. Próbálok ugrálni féllábon a villamos sínen, hogy kiduguljon, mire egyszercsak a Másik belehány az idillbe. Szó szerint ráhányja az epéjét a rakpart köveire és nekem ettől még jobban röhögnöm kell. Lemászok hozzá, felemelem a karjánál fogva, de annyira kell sikítanom a nevetéstől, hogy berekedek. Majd totál komoly tónusú hangon közlöm, hogy pisilnem kell, menjünk haza.
[...]
Útközben a Váci utcán elmondom engem mi tenne elégedetté. Hogyha írnék egyszer egy valamire való szösszenetet. Nem kell egy Úton-t, de legalább egy Lengyel-ruszki háborút. Amit túlértékelne egy szűk réteg. De nem anyámék meg a barátaim. Nem-nem. Hanem mondjuk kortárs művészetet és urizálást egyszerre kedvelő újságírók hadai. Vagy inkább életben maradásért küzdő alagsori színházak darabjainak írói. És mikor úgy kb. 38 éves vagyok, de viszonylag jól tartom magam, vagy csak még mindig jól áll a hajam, elvont gondolkodású fiatalok akarjanak megszerezni maguknak, legfőképpen perverz fiatalkori gondolataim miatt.
[...]

A kádjában fekszem, a hajam vége beleér a vízbe. Az ablak résnyire nyitva és csak az azon beszűrődő hajnali derengő, kékesszürke fénytől látni bármi többet, mint a fürdőszobai tárgyak sziluettjei. Miután megunom a felettem kikötött fregoli kifeszített köteleinek bámulását, jobb kezemmel a Másik keze után nyúlok, de az túl távolinak bizonyul, így a lábfejemmel megpiszkálom. Akkor reggel pont úgy néz az arcomba, mint T., csak nem barna, hanem kék szemekkel. A fűtőtestnek dőlve gubbaszt a földön és úgy érzi vallania kell ahhoz, hogy maradjak:
- Sokáig nem érdekeltél. Vagy csak nem eléggé. Egészen addig, míg egyszer elő nem hozakodtál valami fura amerikai történettel, aminek Nietzsche-t meghazudtoló farsúlyos csattanója volt az élet komolyságáról. Tudja már a halál miről szólt a fáma, csak arra emlékszem, hogy onnantól kezdve érdekeltél. Igazán. A te szádból komolyan hihetően hangzott valami faszság arról, hogy az életre nincs más alternatíva és ez feljogosít egy csomó mindenre, annak ellenére, hogy kibaszott ijesztő a kiskapu hiánya. Meglehet, hogy kegyetlenebbül vallok szerelmet, mint utasított valaha vissza nőt Babits, de hidd el, ennél nagyobb bókkal nem tudok élni feléd, minthogy bevallom, arra vágyok attól az átokverte pillanattól kezdve, hogy csak rám reflektálj, csak engem szórakoztass.
[...]
Nemet mondok, ő igennek érti. Nem bánom.
Bevallja, hogy túl nagy szabadságot adtam neki, túl toleráns vagyok, egy mintahippi.
Viszont épp ezért, engem okol azért, mert hagytam, hogy megcsalhasson. Bizonygatja, hogy ő fair volt velem mindvégig, betartotta a feltételeimet, mert azok nem voltak.
Beleszeretett valaki másba és most ez ami van, mindennél izgalmasabb. Az, hogy nem tudja, ezzel a lánnyal meddig tarthat és, hogy egyáltalán megéri-e.
[...]
Ha az emberekhez mellékelve lenne trailer, attól tartok ugyanúgy rábólintanék bárkiére, mert a trailerekben a leg- pillanatok vannak összegyűjtve és az valahogy a Másik vonatkozásában fokozottan csábító lenne, mert annál jobban, mint ahogyan Tonio Kröger megfogalmazza a legmélyebb és leglappangóbb szerelmem nekem is a szőkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetre méltókat és közönségeseket rajongja körül.