[...]

Bámultátok már valaha elég hosszan a Szabadság hidat? Mindegy, hogy a Gellért hegy tetejéről vagy a rakpartról, a lényeg, hogy hosszan kell és intenzíven. Pislogás nélkül bámulni szó szerint addig, míg könnybe nem lábad az ember szeme. Nézni, ahogy a szürkületben nagy hirtelen, mintha spontán történne, felkapcsolódik a díszkivilágítás, aztán kurva lassan, de biztosan, élesedni kezd a zöld fémszerkezet az egyre sötétedő éggel mögötte, a város pedig torzulni kezd és enerváltan elfolyik körülötte. Kontúrjait veszti az egész kibaszott város, benne minden ingó és ingatlan. Ha felülről nézed, vagy legalábbis elég messziről, akkor láthatod mennyire kicsi és hányingert keltően belterjes mikroorganizmus is valójában. Hogy gyakorlatilag le lehetne szűkíteni öt emberre az egész lakosságot. Vajon akkor is arra jutna az ember lánya, hogy mégis az meg hogy lehet, hogy 26 éves korára annyi emberrel tud már találkozni élete során, hogy ne rejtsen egy napfény elől gondosan eldugott hetedik kerületi körudvar se új arcokat a számára?! Vagy legalább egy olyan valakit, aki nem dugott meg még mindenkit körülötte?! Nem arról van szó, hogy novemberre fekete szövetkabátos és csizmás egyen Simsek lepik el az európai uniós pénzből újra térkövezett utcákat a belvárosban és tereket a külső kerületekben, hanem arról, hogy nincsenek már új reflekcióik. De a részemről sincsenek. Minden volt már egyszer, lehet nem így, csak pepitában, de volt, át lett élve már, megtörtént már, nem is egyszer, nincs új, amit akármi nyújthat. Körbeért az egész. Nem a nullvektor státusz a legrosszabb. A szerelem, a bánat, az öröm, a vihar előtti csend, a pánikroham a bevásárlóközpont második emeletén, a találkozás 5-kor a templomnál, a Deákon, a csődbe ment pékség a Podmaniczkyn, a galambszaros köztéri szobor a hévnél, a csók a Kálvin téren háttérben egy Dolák-Saly poszterrel, mindegy kivel, újra és újra, nincs többlet már. Sose volt.

Platón röhögne. Kiröhögne, ahogyan bámulom a Csendes óceánt, hogy eljutottam addig már egyszer ahonnan nyugatra már csak kelet van, és van merszem visszatérni ide, ahol minden összeér, ahol nem más az, ami elterül előttem, mint egy gusztustalan nagy kommuna. Röhögne, hogy az a sok fáradozás lófasz volt, nem el camino. Pusztán kilométerek tömkelege, számok, elvesztegetett napok, ami alatt semmi önmérsékletre nem tettem szert. Nem lett egyikünk se tudatosabb, nem lettünk felkészültebbek, semmi nincs, csak a tapasztalat. Magában. Cukor nélkül. Mi meg csak unottabbak és fáradtabbak lettünk.
Tényleg minden apró kis rezzenésnek az életünkben egy értelme van. A sztori maga. Hogy el lehet majd mesélni, hogy más majd talán tanul belőle, de legalábbis levonja a következtetést, hogy hátha a történetünk inspirálja, erőt ad neki vagy éppen elrettenti valami bődületes baromságtól. Körbeér végső soron az egész. Valahogy úgy képzelem ezt, mint a karmát, vagy valami barter üzletet nem éppen okkult értelemben, de ahhoz hasonlatosan. Pedig merek még remélni. Ha van merszem középszerűnek lenni, akkor ahhoz is van, hogy reméljek. Vagy, hogy higgyek. Bízni nem tudok, sajnálom, már mondtam sokaknak, kellene egy névjegy, amire ráíratom a nevem, hogy Renko, de alá semmi elérhetőség nem lenne firkantva, mert hát minek, úgyse bízok én senkiben.
A november teszi ezt velem, mert évről évre lassan felszívódó és a máj által ki nem választható félelmet gyárt, ami egyre csak koncentrálódik, ahogy hosszabbodnak az éjszakák és ezt a félelmet pumpálja a testem minden porcikájába. Aztán jön a fordulat, tényleg, majd egyszer tavasszal, mert hát úgy üt a jó is be, mint a krach, nagy hirtelen, vagy legalábbis úgy tesz, mintha, és hihető, mert az ember el akarja hinni. El akarja hinni azt, hogy van gondviselés, hogy nem csak úgy felültet az élet egy random vonatra ami felvisz északnak, meg le egy déli szegletbe, vagy a hegytetőre, hogy láss mást is, mint betont és terméskövet. [...]