És most csend van. Látom ahogyan a távolban autók makettként suhannak el. A város a hetvenkettedikről csak egy terepasztal.
Elkezd az agyam emlékeket vetíteni a horizontra. Zenét nem hallani, csak mondatokat visszhangozni; illatokat érezni, de csak az agyamban, tompán; de a fények, a fények villódznak élesen.
Started under neon lights and then it all got dark.
Találomra ugranak be évekre visszamenőleg, jelentéktelen apróságok: arcok, érintések, felületek.
Vajon egy egyenesen haladok, ami a végtelenbe tart?! Vagy ez egy elcseszett karusszel lenne?
Egy helyben állok voltaképpen és csak a táj változik?
Csak behúzzák a díszleteket sorra?! Gyakorlatilag egy forgószínpadon állok és ugyanazok a helyszínek és egyszer minden körbe ér.
.
.
.
.
Ezer másik tér lehetne a város 525,2 kilométerén, mégis itt találom magam, újra.
Miért is ne, hisz minden történet ugyanarra a vázra épül fel. Ha 7 évig is kitarthat egy-egy bolygóállás, bizonyára most is ez történik.
Statisztikailag egy véletlen nem véletlen.
Van megint ez a különösen kimerült és szinte észrevehetetlen nyomás az éjszakai levegőben, ezekben a városi lámpák kreálta borostyán színekben fürdőzik, mint az erdő nesze. Ez a lágy morajlás, ami 24 óra alatt kicsinálja a lelket.
(de neked ez is jól áll)
(mármint az urbánus félhomály)
Erőlteti, hogy most kell valaminek történnie, ahhoz hogy ez, ami MOST van, ne csak pillanat legyen, hanem indikáljon egy folyamatot, amivel hosszú távra lehet tervezni, de mégsincs benne a műsorfüzetben.
.
.
Fenébe.
Ez a mi sohánk.
Te vagy az én sohám.
(És ebben igazán szeretnék tévedni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése