Tágabbra nyitja az ajtót és beenged. A lakásában túl meleg van. Amíg leveszem a kabátomat és az indokolatlanul magasra szerelt fogasra akasztom, ő némán vár az egyik ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel. Talán egy megfelelő szitkozódást tervez a fejemhez vágni, azt fogalmazza éppen. Kócos hajából ítélve ma még el sem hagyhatta a lakást, de lehet, hogy tegnap is csak a trafikig jutott. Észreveszi, hogy a haját nézem, megigazítja, kezével a füle mögé simítja; nekem kócosan tetszik a legjobban.
- Gondolom jobb, ha ehhez leülünk - közli még durcásabban, mint az előbb, és elindul a nappali felé.
A fekete bőrkanapé, amit ki nem állhatok. De nem szidom az ízlését, én is a része vagyok. Törökülésben leülök az ablakkal szemben, ő tisztességes távolságban féloldalt leül mellém, könyökét a háttámlára teszi és belekezd:
- Nem tudom, miért gondolod, hogy itt vagyok neked talonban.
- Nem hiszem, hogy valaha is éreztettem volna veled, hogy talon vagy.
- Viszont nem is tettél sok minden a ... a barátságunk életben tartásához.
- Tiszában vagyok, hogy vagy 4 évet késtem. De már akkor is tények voltak a ... tények.
- Tények?! Azok körülmények voltak, amik ellen lehetett volna tenni... De gondolom, most a jövő lesz a téma, hogy megint elmész.
- ...
- Normális ember nem mászkál ki-be a másik normális ember életébe.
- Nem is vagy normális.
Végre elmosolyodik és nekem is engedni kezd a csomó a gyomromban.
Hirtelen feláll és elindul a konyha felé.
Önelbizonytalanítás. Ha a 35/C előtt, mielőtt megnyomtam volna a kapucsengőjét nem hátráltam meg, miért épp most tenném? Ha a lakása előtti zebránál még az a fekete Sedan is átengedett előzékenyen a piros ellenére, miért most kéne megállnom?! Utána megyek.
A konyhapultnál áll, nekem háttal, a kávéfőzővel matat.
Olyan közel próbálok állni hozzá, amilyen közel csak tudok, hogy egy karnyújtásnyira legyen, hogy magamhoz ölelhessem vagy ugyanazzal a mozdulattal éppen eltaszíthassam magamtól.
- Szeretném én is a biztos hátteret, hacsak azt, hogy feleség legyek, gyereket neveljek ... -közbevág és megfordul-
- De nem én vagyok a sikeres férfid, aki mögött erős nőként állhatsz. A tulajdon feleségemnek sem vagyok az. ... Bár legközelebb is kérvényezni fogom, hogy az életem része légy, csak éppen valami jobb szereposztásban, mint egy rendes szerető legalább.
Most én mosolyodom el. Közelebb lépek. Most már érzem az illatát. Kezeivel a pultnak támaszkodik és nem ellenkezik, hogy a nyakába hajoljak. Nem ölelem meg, a kezeim mozdulatlanok, csak éppen a vállára hajtom a fejem, úgy, hogy bal füle az arcomhoz ér. Átölel. A szívem úgy ver, mint minimum államvizsga előtt. Szinte hallom az abszolút csendben a gondolatait, amik a fejében cikáznak és legszívesebben indulatosan a szememre hányná mind. Hirtelen a kezét a vállamhoz emeli és ő az, aki eltaszít magától. Olyan, mintha a szemembe akarna köpni, de csak affektálva az arcomba tátogja:
- Hitegetés.
Egész ijesztő. Talán az összes probléma magja ez. A hitegetés. Tudom, hogy érti. Nem úgy, hogy őt hitegetném bármivel, vagy hogy ő hitegetne engem, hanem saját magunkat hitegetjük. Ellép tőlem, majd egy fokkal hangosabban belekezd:
- Körülnéztél már? Ugyan oda térsz vissza alkalomról alkalomra, szerinted legközelebb mi fog változni? Én már nem változom, lásd be. Vagy hol hallottad, hogy változás lenne az életemben? Mint mondtam, ez nem normális. Ez, hogy mindig csak elköszönni jössz... Nosztalgiából én is jeles vagyok. De tudod mit?! Egy változás mégis van, mert látom, hogy tenni azért akarsz valamit, csak vagy nem vagy elég kitartó, vagy nem vagy elég elszánt a fejlődéshez. És eddig azt mondtam, hogy maradj, hogy hiányozni fogsz, hogy ha nem vagy itt, akkor egyenesen hiányzol is. De ezt mindig akkor mondtam, amikor már visszajöttél. Érted, amikor már itt álltál előttem, mint most. Nem is hiányoztál soha! A hétköznapokban egyáltalán nem. Mert gondoltam rád, azért! Most azt mondom, hogy vissza se gyere. Hogy többet nem akarlak látni a lakásomban. Hallani szeretnék rólad, igen, mindenképp. Azt mégpedig, hogy jó messze innen (magára mutat) vetettél és most már csak aratsz. Az egyetlen hír, amit megakarok hallani rólad, hogy megtaláltad azt, akinek engem mindvégig hittél.
- Szóval ez egy menj a francba üzenet, igaz?
- Az imént múlt el a pillanat, amikor nem öleltél vissza. Te döntöttél így(felemeli a kezeit), tarts ki végre a döntésed mellett. Tudod, hol a kijárat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése