Látom én ám magam kívülről, ahogy ülök kinn a teraszon, a rattan széken, mosolygok, mert ugyanúgy hullanak a levelek a fákról és ugyanúgy még igazán melegít a nap, mint mikor nem tudtalak rávenni arra, hogy költözzünk Sukoróra, pedig ugye hogy milyen szép innen a Velencei-tó?! Ezért simán megéri nyaranta többet állni a dugóban lefele jövet az emhetesen.
Valahogy délután 2 fele járja, péntek van, szabadságon vagyok, a kávém teljesen kihűlve a kisasztalon, mert olvasok valamit belemerülve......
És akkor eszembe jut, ahogy először megcsókoltál.
Elbaszott módon a lépcsőházban történt, segítettél felvinni a lifthez az eper palántákat, amik egyébként még azon a nyáron, a gondozás erős hiányában kiszáradtak az erkélyemen.
Mikor csukódni kezdett a harmónika ajtó még integettem neked bájosan és szertelenül, de ahogy bezárult a külső is, kezdtem visszatartani a lélegzetemet amíg csak tudtam, mert érezni akartam -ha nem is lehetséges örökké- az illatodat. Amit egyébként olyan mélyre sikerült szívnom, hogy még évekig is éreztem, ha akartam, ha nem.
Pedig az a csók minden volt, csak jó nem, mégis vágytam az indokolatlanul puha szádra még hosszú ideig. Emlékszem, ahogy előtte szidtuk a többi autóst, hogy lehet így egymás hegyére, hátára parkolni, és emlékszem a zebrára is, ami csak 2,5 percenként váltott át.
Nekem az volt egyébként a kedvenc 2,5 percem veled, mikor vártuk az októberhuszonharmadikán, hogy zöldre váltson, és csak néztem a szemed, és az arcod, és hiába volt ott a város zaja,
bennünk CSEND volt.
Emlékszem még, hogy a szél a hajamat az arcomba fújta, és te úgy söpörted el a kezeddel az útból, mint utána azokon a
vasárnap hajnalokon és szombat éjszakákon, mikor végre megkaparinthattuk egymást.
Emlékszem tisztán az utolsó utunkra is.
Mikor otthon hazudtam, hogy le tudjak kicsit lépni, bulletproof, te vártál, a ház előtt álltál, járó motorral, én beültem melléd és tudtad, hogy minden hajnali részeg hezitáló üzenetedet elfelejtem, mert neked bizony elég egy mozdulat, hogy átnyúlj az anyósülésre, végig simíts a combomon és bele markolj a közepébe.
Ez volt a mi szikránk.
Mert meg tudtam ám róla magam győzni, hogy pótolható vagy, egészen addig, míg nem húztál magadhoz, míg nem emeltél fel a komódra, míg nem értél hozzám úgy, ahogy csak te tudtál.
A szorításodban benne volt minden, ahogy a mosolyodban a kisfiús szemtelenséged is.
Ahogy velem bántál, profán volt.
Vegytiszta testiség, és már tudom, hogy érzelmeket felesleges volt bele vinni, mert azt fekete lyukként nyelted el.
Tudtad te is jól, hogy a felkorbácsolt vágy volt köztünk a kulcs, hogy ez hétköznapi szinten sosem működhetett volna, csak így tömbösítve vagy éppen megvonva magadat időnként a másiktól, ez fűtötte az egészet.
Félő, hogy túlságosan ócska mód éltünk volna.
3,5 év mezsgyén való egyensúlyozás után beláttam végleg, elhangzott már minden, ami csak elhangozhat. Megtettünk mindent, amit megtehettünk és innen tényleg nincs tovább.
Én mégis még egyszer utoljára túlzásba akartam esni, a határnál jóval tovább menni, és igazán megsemmisülni, és végre újra kezdeni.
Mással.
Mert körbeértem.
Ott a Villányi kellős közepén, ahol minden egyes nap áthaladok, ott azon a végtelenül semmitmondó, jelentéktelen helyen ütött belém a kibaszott felismerés, hogy
k ö r b e é r t e m.
Voltam egyedül, voltam baratnő, voltam szerető, voltam anya. Lényegében feleség is, csak az eskü nélkül.
Te meg tudod mi voltál?
Egy visszautasíthatatlan balfasz.
Direkt kanyarodtál aznap is a rossz irányba, haza akartál még vinni engem utoljára, hogy legyek a konyhádban, támasszam a pultot, hogy érezd nincs ebben, bennem, semmi különleges, akartál még egyszer látni a tükörben, az ágyadon, akartad, hogy közben az arcodba harapjak, akartad, hogy ott legyen a pohár amiből ittam, másnap egész nap, hogy végül a barátnőd mosogathassa el, és úgy érezd vér profi vagy és jófiú, mert nem gyanakszik semmire. Zuhanyozatlanul küldtél haza, hogy én is vigyek belőled valamit oda, ahova amúgy soha nem engedtelek volna be. Túlságosan sok ideig probáltad magad meggyőzni arról, hogy nem fáj neked ugyanannyira, az, hogy másnak szültem. De hidd el, én is azon vagyok azóta is, hogy erről a tüskéről is majd elfeledkezzünk egyszer, ha majd egy még nagyobb, még jobban fogja bökni a szívünket.
De tudod mit? Ezúton bevallom, legyen egyszer igazad, tényleg szerelmes voltam beléd.
Valahogy délután 2 fele járja, péntek van, szabadságon vagyok, a kávém teljesen kihűlve a kisasztalon, mert olvasok valamit belemerülve......
És akkor eszembe jut, ahogy először megcsókoltál.
Elbaszott módon a lépcsőházban történt, segítettél felvinni a lifthez az eper palántákat, amik egyébként még azon a nyáron, a gondozás erős hiányában kiszáradtak az erkélyemen.
Mikor csukódni kezdett a harmónika ajtó még integettem neked bájosan és szertelenül, de ahogy bezárult a külső is, kezdtem visszatartani a lélegzetemet amíg csak tudtam, mert érezni akartam -ha nem is lehetséges örökké- az illatodat. Amit egyébként olyan mélyre sikerült szívnom, hogy még évekig is éreztem, ha akartam, ha nem.
Nekem az volt egyébként a kedvenc 2,5 percem veled, mikor vártuk az októberhuszonharmadikán, hogy zöldre váltson, és csak néztem a szemed, és az arcod, és hiába volt ott a város zaja,
bennünk CSEND volt.
Emlékszem még, hogy a szél a hajamat az arcomba fújta, és te úgy söpörted el a kezeddel az útból, mint utána azokon a
vasárnap hajnalokon és szombat éjszakákon, mikor végre megkaparinthattuk egymást.
Emlékszem tisztán az utolsó utunkra is.
Mikor otthon hazudtam, hogy le tudjak kicsit lépni, bulletproof, te vártál, a ház előtt álltál, járó motorral, én beültem melléd és tudtad, hogy minden hajnali részeg hezitáló üzenetedet elfelejtem, mert neked bizony elég egy mozdulat, hogy átnyúlj az anyósülésre, végig simíts a combomon és bele markolj a közepébe.
Ez volt a mi szikránk.
Mert meg tudtam ám róla magam győzni, hogy pótolható vagy, egészen addig, míg nem húztál magadhoz, míg nem emeltél fel a komódra, míg nem értél hozzám úgy, ahogy csak te tudtál.
A szorításodban benne volt minden, ahogy a mosolyodban a kisfiús szemtelenséged is.
Ahogy velem bántál, profán volt.
Vegytiszta testiség, és már tudom, hogy érzelmeket felesleges volt bele vinni, mert azt fekete lyukként nyelted el.
Tudtad te is jól, hogy a felkorbácsolt vágy volt köztünk a kulcs, hogy ez hétköznapi szinten sosem működhetett volna, csak így tömbösítve vagy éppen megvonva magadat időnként a másiktól, ez fűtötte az egészet.
Félő, hogy túlságosan ócska mód éltünk volna.
3,5 év mezsgyén való egyensúlyozás után beláttam végleg, elhangzott már minden, ami csak elhangozhat. Megtettünk mindent, amit megtehettünk és innen tényleg nincs tovább.
Én mégis még egyszer utoljára túlzásba akartam esni, a határnál jóval tovább menni, és igazán megsemmisülni, és végre újra kezdeni.
Mással.
Mert körbeértem.
Ott a Villányi kellős közepén, ahol minden egyes nap áthaladok, ott azon a végtelenül semmitmondó, jelentéktelen helyen ütött belém a kibaszott felismerés, hogy
k ö r b e é r t e m.
Voltam egyedül, voltam baratnő, voltam szerető, voltam anya. Lényegében feleség is, csak az eskü nélkül.
Te meg tudod mi voltál?
Egy visszautasíthatatlan balfasz.
Direkt kanyarodtál aznap is a rossz irányba, haza akartál még vinni engem utoljára, hogy legyek a konyhádban, támasszam a pultot, hogy érezd nincs ebben, bennem, semmi különleges, akartál még egyszer látni a tükörben, az ágyadon, akartad, hogy közben az arcodba harapjak, akartad, hogy ott legyen a pohár amiből ittam, másnap egész nap, hogy végül a barátnőd mosogathassa el, és úgy érezd vér profi vagy és jófiú, mert nem gyanakszik semmire. Zuhanyozatlanul küldtél haza, hogy én is vigyek belőled valamit oda, ahova amúgy soha nem engedtelek volna be. Túlságosan sok ideig probáltad magad meggyőzni arról, hogy nem fáj neked ugyanannyira, az, hogy másnak szültem. De hidd el, én is azon vagyok azóta is, hogy erről a tüskéről is majd elfeledkezzünk egyszer, ha majd egy még nagyobb, még jobban fogja bökni a szívünket.
De tudod mit? Ezúton bevallom, legyen egyszer igazad, tényleg szerelmes voltam beléd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése