Néha olyan sűrűn, mintha valaki alaposan rázná ezt a kurva hógömböt, amibe zárva élünk.
Furcsa módon persze, relaxáló nézni ezt a szöszinváziót, pedig én elvileg, legalábbis még érettségikor így volt, allergiás vagyok erre a szarra. Bár az is lehet, hogy akkor az érettségire voltam allergiás, nem ezekre az amorf pollenekre.
Annyira rohadt meleg volt aznap, csak úgy állt a tikkadt levegő a Bánomi lakótelepen, mintha meg se mozdult volna. Abban a totál szélcsendben és tapintható 30 fokban úgy éreztem a bőrömmel eggyé válik a matrózblúz, mire felérünk a gimiig.
Azóta csak egy ugyanilyen indokolatlanul meleg levegőjű tavaszi éjszaka maradt meg.
Abban az évben akkor volt először meleg, olyan érezni a levegőben, hogy úton van a kora nyár meleg. Hűvös volt persze utána a május, mint az anyámkínja, annyi eső leesett, mint előtte csak Angliában - persze előre nem tudhattam, hogy a nyár pótlóbusszal jön, mert azon a pár napon áprilisban, annyira ígeretes volt minden más is...
Még a Duna mentén sem voltak még szúnyogok, így az erkélyajtó nyitva maradhatott. Először tudott napközben annyira átmelegedni a ház fala, hogy naplemente után is ontotta ki magából a meleget; nem kellett pokróc, adta a hátunkra a hőt a vakolat, míg teljesen be nem sötétedett és én rájöhettem, hogy a létezésem egyik alaptraumája a LEHETNE.
Elsőnek azt akartam mondani, hogy a lehetett volna. De abban már ott van a fikarcnyi kis meg nem bánás, hogy megfáradtan, neadjisten kiégve, visszatekintve úgyse érte volna meg a sok hűhót az a jelentéktelen kis semmi, de hát elsőre a hype-ja mindennek nagy tud lenni. A lehetett volnában benne van a lemondás maga, a soha már be nem következő és annak elfogadása.
Determináltabb jóval.
A LEHETNÉ-ben viszont ott van egyfajta feszültség, amely feszültség végtére is mozgatóerő, ott a remény a bekövetkezésre és ott van benne a jelen.
A most.
Az egyetlen dolog, ami van, ami számít, ami felfogható, tapintható, ami számomra a legfontosabb, mert én végtére is materialista vagyok, mert tapintani akarom, érezni akarom (őt), szó szerint érezni akarom a súly(á)t rajtam, hogy nehezedjen rám, hogy nyomjon, hogy kényelmetlen legyen, hogy már-már zavarjon, ahogy Marcit is, engem is az érdekelt mindig, ami fáj, vagy fájhat. Amiben benne van a potenciál arra, hogy nagyot üssön, na lehetőleg nem szó szerint, de azért legyen a pakliban.
.
Megis mit adok en ezekhez az ideig oraig hozzam szegult emberekhez? Vagy ok hozzam?
Egy kellemes estet, egy jo dugast, kinos nevetest, viszonzott meg nem ertest, egy szal cigit, kolcsonbe esernyot, náthát?! Akaratlanul is jo tanacsot, ami visszhangzik a fejunkben halalunkig, konyhai praktikat vagy sértést, amit sose feledunk?!
Vannak kozosen birtokolt targyaink, erzelmeink, vagyaink, emlekeink, de a legfontosabb ugye, hogy a MOST?
A jelen leves a legtobb mi adhato/kaphato.
Es en ezert szeretek valamit mindig ujra es ujra atelni, mindegy mennyire apró morzsanyi az, mert lehet igen, hogy csak egy csók, egy öleles, par perc vagy egy egyszerű atuto tekintet, oszontos gesztus, leplezhetetlen mimika, de akkor van a pillanat, ami ugyan csak egy pillanat, de letezik es legitim es tagadhatatlanul csak a mienk.
.
Annyira konnyengyorsan valtozik es valik jelentektelenne a legfontosabb is.
.
Éeeees íme, itt van a letezesem masik alaptraumaja a hatarfeszegetes.
Ez az egyik kedvenc perverziom, hogy kivel meddig lehet megis elmenni. Mi lesz mar tulzas, mi csapja ki vegleg a biztositekot. Mert nehogy mar egy banalis indok legyen a szakitook. Kreativ legyen az a szenvedes.
Megvan mindenkinek a sajat maga ketszazotvennel valo szaguldozasa es olyan keves az, aki miatt igazan jo es erdemes szenvedni.
.
Egyszeruen belattam, hogy olyan vagyok, mint a korai Pearl Jam, konnyen tultolom a biciklit, mert abban alapbol sem voltam jo, hogy dramaturgiailag el tudjam helyezni hol kell valami vegere pontot tenni.
Nem meglepo, hogy az en kalandom mindig is ott kezdodott, ahol az ut vegre veget ert.
Mert en szeretek elni, szeretek igy elni, intenziven, hogy megeljem teljes valojukban es kulonbozo melysegekben az erzelmeimet, akkor is ha sotetebbek a feketenel, ha keserubbek az epenel. Szeretem kielni a vagyaimat, vagy csak felkorbacsolni azokat a vegtelensegig, megelni a fordulatokat, kielemezni a kimeneteleket, igen, persze ezaltal neha onmarcangolni, ragodni feleslegesen a mi lett volna ha-kon, indokokat felkutatni, teljesen felesleges köröket lefutni, tokremenni, ujjaszuletni meg egyszer utoljara, de legfokeppen akarni igazan, athatoan valamit es megkapni.
Csakmostazegyszer.
.
.
.
Aznap este volt akkor abban az evben eloszor igazan meleg. Mikor nem zavart, hogy mar holnap van, megis vizes hajjal kell kapkodnom a labam hazafele, de legalabb egy pulcsi eleg volt, mert meleg szel fujt. Honnan is sejthettem volna, hogy mennyire hideg es esos lesz ezutan a majus, hogy a nyakunkba ejt majd a tavasz egy kifejlett novembert?! Ki se talaltam meg majd mit mondok, ha kerdezi persze, hol jartam, mire feltunt, hogy a macskakore van irva feher kretaval:
mond akarsz e jatszani mindent, mi elet.
Még a Duna mentén sem voltak még szúnyogok, így az erkélyajtó nyitva maradhatott. Először tudott napközben annyira átmelegedni a ház fala, hogy naplemente után is ontotta ki magából a meleget; nem kellett pokróc, adta a hátunkra a hőt a vakolat, míg teljesen be nem sötétedett és én rájöhettem, hogy a létezésem egyik alaptraumája a LEHETNE.
Elsőnek azt akartam mondani, hogy a lehetett volna. De abban már ott van a fikarcnyi kis meg nem bánás, hogy megfáradtan, neadjisten kiégve, visszatekintve úgyse érte volna meg a sok hűhót az a jelentéktelen kis semmi, de hát elsőre a hype-ja mindennek nagy tud lenni. A lehetett volnában benne van a lemondás maga, a soha már be nem következő és annak elfogadása.
Determináltabb jóval.
A LEHETNÉ-ben viszont ott van egyfajta feszültség, amely feszültség végtére is mozgatóerő, ott a remény a bekövetkezésre és ott van benne a jelen.
A most.
Az egyetlen dolog, ami van, ami számít, ami felfogható, tapintható, ami számomra a legfontosabb, mert én végtére is materialista vagyok, mert tapintani akarom, érezni akarom (őt), szó szerint érezni akarom a súly(á)t rajtam, hogy nehezedjen rám, hogy nyomjon, hogy kényelmetlen legyen, hogy már-már zavarjon, ahogy Marcit is, engem is az érdekelt mindig, ami fáj, vagy fájhat. Amiben benne van a potenciál arra, hogy nagyot üssön, na lehetőleg nem szó szerint, de azért legyen a pakliban.
.
Megis mit adok en ezekhez az ideig oraig hozzam szegult emberekhez? Vagy ok hozzam?
Egy kellemes estet, egy jo dugast, kinos nevetest, viszonzott meg nem ertest, egy szal cigit, kolcsonbe esernyot, náthát?! Akaratlanul is jo tanacsot, ami visszhangzik a fejunkben halalunkig, konyhai praktikat vagy sértést, amit sose feledunk?!
A jelen leves a legtobb mi adhato/kaphato.
Es en ezert szeretek valamit mindig ujra es ujra atelni, mindegy mennyire apró morzsanyi az, mert lehet igen, hogy csak egy csók, egy öleles, par perc vagy egy egyszerű atuto tekintet, oszontos gesztus, leplezhetetlen mimika, de akkor van a pillanat, ami ugyan csak egy pillanat, de letezik es legitim es tagadhatatlanul csak a mienk.
.
Annyira konnyengyorsan valtozik es valik jelentektelenne a legfontosabb is.
.
Éeeees íme, itt van a letezesem masik alaptraumaja a hatarfeszegetes.
Ez az egyik kedvenc perverziom, hogy kivel meddig lehet megis elmenni. Mi lesz mar tulzas, mi csapja ki vegleg a biztositekot. Mert nehogy mar egy banalis indok legyen a szakitook. Kreativ legyen az a szenvedes.
Megvan mindenkinek a sajat maga ketszazotvennel valo szaguldozasa es olyan keves az, aki miatt igazan jo es erdemes szenvedni.
.
Egyszeruen belattam, hogy olyan vagyok, mint a korai Pearl Jam, konnyen tultolom a biciklit, mert abban alapbol sem voltam jo, hogy dramaturgiailag el tudjam helyezni hol kell valami vegere pontot tenni.
Nem meglepo, hogy az en kalandom mindig is ott kezdodott, ahol az ut vegre veget ert.
Mert en szeretek elni, szeretek igy elni, intenziven, hogy megeljem teljes valojukban es kulonbozo melysegekben az erzelmeimet, akkor is ha sotetebbek a feketenel, ha keserubbek az epenel. Szeretem kielni a vagyaimat, vagy csak felkorbacsolni azokat a vegtelensegig, megelni a fordulatokat, kielemezni a kimeneteleket, igen, persze ezaltal neha onmarcangolni, ragodni feleslegesen a mi lett volna ha-kon, indokokat felkutatni, teljesen felesleges köröket lefutni, tokremenni, ujjaszuletni meg egyszer utoljara, de legfokeppen akarni igazan, athatoan valamit es megkapni.
Csakmostazegyszer.
.
.
.
Aznap este volt akkor abban az evben eloszor igazan meleg. Mikor nem zavart, hogy mar holnap van, megis vizes hajjal kell kapkodnom a labam hazafele, de legalabb egy pulcsi eleg volt, mert meleg szel fujt. Honnan is sejthettem volna, hogy mennyire hideg es esos lesz ezutan a majus, hogy a nyakunkba ejt majd a tavasz egy kifejlett novembert?! Ki se talaltam meg majd mit mondok, ha kerdezi persze, hol jartam, mire feltunt, hogy a macskakore van irva feher kretaval:
mond akarsz e jatszani mindent, mi elet.
Tudod jol, Dezső, vele akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése