Kimentett 3.0/4.0

(átdolg.)
margóra
2011. máj. 2.

igazán szeretem a 17. századi németalföldi zsánerfestészetet. más kérdés hogy esztétikai
revelációk végett, vagy éppen a realista ábrázolásmód mögé rejtett allegóriák miatt...
van egy valaki, aki emberi tökéletlenségével együtt-vagy
éppen amiatt, tökéletes a számomra. És ezt nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok. Inkább afféle
etalon, olyan tulajdonságokkal, de inkább tudással és önkifejezéssel bír, hogy fél perc alatt
ráhangolódok a frekvenciájára és lenyűgözve szinte iszom a szavait.
3 éve ismerem és egészét nézve elenyésző összetevője az életemnek. én meg még egy atomnyi sem az övének.
tán egy nonfiguratív kockatégla, a szimulált élettér egy mélysége...valójában ő is csak a fentebbi a számomra.
szerintem az, hogy ezt bevallottan kínosnak élem meg, biztos lépcsőfok a
személyiségfejlődésemben...
Kafkailag kínosnak. hogy írni róla gyönyörű és mesélni, de találkozni vele annál aggasztóbb.
hogy elhomályosítsam a konkrétumot, így egy olyan teljesen realista példáját hozom. mint mikor a
Másik nem legelőnyösebb képét mutogatom másoknak, mikor megkérdezik, hogy néz ki mégis,és ezt
csak azért, hogy csak én tudjam-vagy csak számomra maradjon meg- hibátlan-nak.
bár a másik oldala, hogy a Másik ezen átlagon felüliségét nem csak én fedezem fel. de
mindenesetre én szeretem a legjobban az ízlését, ahogyan öltözködik, a félhosszú sötét
vékonyszálú haját, ami elengedhetetlen az arányos összképhez. hogy mikor rajtam pulcsi+tavaszi
kabát, ő egy szál fehér pólóban szál le a buszról. szinte hajnalban. hogy egyszerűségében
összetett.
azt mondta, hogy Amerikának nem az a lényege, hogy lehet benne futni, repülni vagy szeretkezni,
hanem hogy mindez felületi szimulakrumokban nyilvánul meg pl. a Coca-Cola reklámplakátján, és
jó, hogy ilyen beivódott marketing szimbólumok után Amerikáról egy kétdés csillagos-csíkos
zászló ugrik be először és nem az a sok szép ember, akik ott nyüzsögnek a nagy kontinensen. és,
hogy a faszért hezitálok egyáltalán akármilyen amerikai projekten is. mikor két kezén nem tudja
megszámolni hány megkezdetlen/befejezetlen tervem van, amire 100 év nem lenne elég. neki.
nemhogy nekem. mert ő túlbuzog. mert ő szorgalmas. de legalábbis kitartó. én meg szeretek a
jövőben élni és megfeledkezni a jelenbeli kötelezettségeimtől.
bennem persze minden ilyen megnyilvánulása (jelenség) a leganyagszerűbb mivoltjára redukálódik
és szinte elveszik a hétköznapok hektikus, ismétlődő és ingerszegény közegében és nyilvánvaló,
hogy terméketlen gondolatcsonkokban kimerül
A távol levő-időben/térben- hiányának kompenzálása a lelki háztartási egyensúly fenntartásának
szempontjából létfontosságú persze. Így ki KELL még tartani, meg persze le kell mondani.
Szerinte én lennék a Levelet olvasó nő kékben, Vermeer festményén. Mindenesetre ő biztosan a sárga fal Delft látképén. Ahogy élnem kéne, vagy írnom...

képességek
2011. máj. 15.

balkezes, láncdohányos és a jobb szemöldökén van egy heg mióta esőben lefejelt egy
villanyoszlopot. és igen, ott valóban nem nő többé szemöldök.
egyáltalán nem a trend embere, régi, kinyithatós telefonja van és nincs facebookon sem
fiatalabb nálam, talán ezért tartja bárgyúnak a csehszlovák filmeket
allergiás a macskaszőrre, több, mint valószínű, hogy mivel én is, így a gyerekeink is
allergiásak lennének. ez buktató lehet. bár őszintén ha nem a Másikról lenne szó, már a
Miloš Forman-fikázásnál elbukott volna
csak a hétfő a miénk
és holnap hétfő van
remélhetőleg az utolsó hétfő, amit a szorgalmi időszak berkeiben kell megélni
és remélhetőleg nem az utolsó hétfő, amit nélküle
(bár így egy unikornist is kérhetnék, hisz' un peu plus de deux mois... )
és mindenkinek van saját horváthbencéje. hogy rendszertelen időközönként emlékeztesse: nem tagja
a topligának. ez a hét tanulsága. azt hiszem.inkább az hogy nem véletlenül nem topligás.
felírtam még pénteken magamnak, hogy alulmúlt képesség. mégpedig azért, hogy
megemlítsem, valójában jó, ha alulmúlják az ember képességeit. úgy értem kényelmesebb. mert ha
egyből a legjobbat nyújtanánk, azt a teljesítményt várnák el mindig... így meg legalább mindig
van hova tovább. és nem, nem kell feltétlenül feszegetni a határokat...